Képviselőházi irományok, 1875. V. kötet • 171-200. sz.

Irományszámok - 1875-200. A büntetőtörvényjavaslat indoklása

190 200. szám. magasabb mértéke; az ipartörvény, az 1872 : VIII. t. oz. 87., 78., §§. szintén meghatározzák a büntetések két végső határát: és igy nem lehet állítani, hogy a büntetési minimumok elhagyása, a magyar közszellem által elfogadott s a törvényhozás által változatlanul fenntartott elvet képezne. De a legnagyobb figyelemre méltó s a minimumok elfogadása melletti legnyomatékosabb érvet találjuk büntető-törvénykezésünknek s a büntetések kimérésénél követett bírósági gyakorlatunknak, leginkább az arbitrarius büntetésekből származó állapotában. Igen gyakori a panasz, hogy a bíróságaink által kimért büntetések fölötte enyhék, hogy azok nem állanak arányban a bűntett nagyságával s hogy ez okból a legtöbb esetben nincs hatásuk. Azok, a kik a birói működés természetét közelebbről vizsgálták s az egyes jelenségek okainak keresését tüzetes és beható tanulmány tárgyává tették, már régen felismerték azt, hogy a bíró rendszerint igen nagy hajlammal bír a könyörületességre; egész életét az emberi cselekmények árnyoldalának, az emberek gyöngeségeinek, hibáinak, ösztönei kitörésének megbirálásában töltvén, a szánalom és a könyörület akaratlanul is kifejlődnek a bíró lelkében; ezen érzelmek folytonosan a cselekmények rugóinak keresésére hívják fel tevékenységét, mi által arra vezettetik a biró, hogy az elhanyagolt nevelésnek, a kornak, a vagyoni állapotnak, a szenvedélynek, az ösztönnek, a családi viszonyoknak gyakran nagyobb súlyt tulajdonit a bünösségi fok és a büntetés meghatározásánál, mint a mennyi az igazság és állami rend szempontjából helyes és kívánatos. Ezen természetes hajlam csak a törvényben találhatja ellensúlyát és csakis a humánus, de igazságos törvény által biztosittathatik a biró saját könyörérzetének, a társadalom pedig a biró lelkületének tévedései ellen. E biztosítékot a büntető igazságszolgáltatás terén a helyesen megállapított büntetési tételek nyújtják, melyek midőn egyrészről elegendő tért engednek arra, hogy a bűntett ós a bűntettes a fennforgó esetre befolyással biró minden körülmény számbavételével biráltassék meg s a szerint határoztassék meg a büntetés: másrészről lehetlenitik, vagy legalább nehezítik azt, hogy a büntetésnek a törvényben kitűzött igazságos mértéke akár egyik, akár másik irányban mellőztessék. Ezen czól leginkább érethetik el a relatív határozott büntetési tételek által; azon rendszer által, mely mindenik büntetendő cselekmény büntetését, az a körül számbajöhető viszonyok megfigyelése mellett, biztos határok közé foglalva, a törvény által állapítja meg. A viszonylag határozott büntetési rendszer elfogadása által nagy jelentőséget nyer a büntetés mindkét végpontjának meghatározása, vagyis azon hézag, mely mindenik esetben a birói arbitrálásra nyitva hagyatik. E szempontból szükséges a szabadságbüntetés mindenik nemét különböző fokokra osztani s ezt akként eszközölni, hogy a súlyosabb büntetendő cselekmények büntetésének fokozásánál tágabb tért nyerjen a biró, mint az enyhébbeknél. A törvényjavaslat az Öttel való felosztást fogadta el, mit a felosztás egyszerűségén kivül, a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartamának 15 évre tett tétele is ajánl. A bűntetteknek határozott idejű szabadságbüntetése e szerint ekként fokoztatik: 1 évtől 5 évig 5 , 10 „ 10 „ 15 „ Különbséget képez a fegyház és államfogház legalacsonyabb és a börtönbüntetés leghoszszabb tartama, mert a fegyházbüntetés a 23. §. szerint 2 éven aluli tartamban épen nem, az államfogház pedig 5 éven aluli tartammal bűntett esetében nem állapitható meg. (20. §.) A börtön rendszerinti legmagasabb tartama a 25. §. szerint 10 évben határoztatott meg, mely csakis a 98. §-ban meghatározott rendkívüli esetben s ezenkívül még csak akkor emelhető fel 15 évre, ha a tíz éven fölüli fegyházzal büntetendő egyén aggkora, vagy beteges volta s hasonló a 91. §-ban meghatározott körülmények a fegyház helyett enyhébb büntetési-nemnek alkalmazását tennék szükségessé.