Képviselőházi irományok, 1872. XX. kötet • 860-866. sz.
Irományszámok - 1872-860. Indokolása a magyar büntető-törvénykönyv iránti törvényjavaslatnak
860. SZÁM. 27 fékentartására. Sok oly ember van, a ki nem irtózik a féktélen szenvedély ösztönének szabad kitörést engedni, noha tudja, hogy az által megsérti a törvényt; de hazáját és annak alkotmányát szeretvén, ehhez kegyelettel ragaszkodván, visszariad oly cselekmény elkövetésétől, mely által az alkotmány sértetik meg. A személyes szabadság s a X. fejezetben tárgyalt jogoknak az alkotmányos jogokkal egy vonalba helyezése által tehát e jogok nagy jelentősége kiválólag fejeztetik ki, s e kifejezés által azok védelme a büntetési sanctio hatályát felülmúló elkölcsi erőt nyer. Ezen szempont nyomatékosabbnak látszott, mint a hivatali bűntettekről és vétségekről rendelkező fejezet egységének fentartása. Ezen szempont uralkodott a belga törvénykönyv beosztásánál is, mely szerint az állam bel- és közbiztonságát megtámadó büntettek után, ezen három fejezet következik : „A politikai .jogok gyakorlatára vonatkozó törvényszegések. A vallás szabad gyakorlatára vonatkozó törvényszegések. Az alkotmány által biztosított jogoknak a közhivatalnok általi megtámadásáról." A németországi büntetőtörvénykönyv csupán az állampolgári jogok gyakorlatára vonatkozó jogok elleni bűntetteknek és vétségeknek jelöl ki helyet a közbüntettek között, mindazonáltal a jelen törvényjavaslat IX. és X. fejezeteiben meghatározott cselekményeknek a választási jog megsértésével egy osztályba sorozása ugyanazon eszme következetes kifejtésének mutatkozik, melyet maga a németországi büntetőtörvénykönyv is helyesnek ismert el. A theoriának egyik folytonos követelménye, hogy a csalárd, vagy vétkes gondatlanságból származó bukás a közveszélyü büntettek, és vétségek közé soroztassék. Ezen követelés azzal indokoltatik, hogy a bukás káros hatása túlterjed az általa közvetlenül érintett hitelezők körén, s maguk a hitelezők hitelének megrenditése által az ezekkel üzleti összeköttetésben lévő határozatlan számú személyek vagyoni állapotát is megrendíti. Ez kétségtelen; de e jelenség, e következmény a vagyon ellen irányzott minden bűntettnél előfordulhat, miért is a theoria ezen követelménye nem nyert hatályt a törvénykönyvekben. A jelen törvényjavaslat, követve a legtöbb büntetőtörvény példáját, s a csalárd ugy, mint a vétkes bukást, a vagyon elleni büntettek közé közvetlenül a csalás és a hamisitások után sorozta. A hamisitás, ha az osztályozás indokául nem a bűntett elkövetésének módja, hanem a czél vétetik, mely a hamisítvány által elérni szándékoztatik, azon soknemü czélok szerint, melyekre a hamisitás irányozva lehet, sőt maga a hamisított tárgy misége és minősége szerint is, többnemü büntetendő cselekmények sorozata alá foglalható. Ha csupán az okirat, vagy a mi tágabb értelmű, az okmányhamisitás vétetik szemügyre: például az anyakönyv meghamisítása által, rendszerint a családi állás ellen követtetik el bűntett; míg a közokirat meghamisítása által első rendben az állam intézményeiben helyezett hitel támadtatik meg. Rendszeresség szempontjából tehát a hamisitás mint eszköz, mint módozat által elkövetett büntettek tárgyaik szerint volnának elkülönitendők. A törvényjavaslat, kivéve a pénzhamisítást s a választási jog kijátszását tárgyazó hamisításokat, a többieknél a büntetendő cselekmény elkövetésének módját vette a cselekmény osztályozásának alapjául; nagyon természetes, hogy az ebből származható veszélyek ellen szem előtt tartotta az eszményi bűnhalmazatra nézve megállapított szabályt. (94. §.) Ezen beosztást gyakorlati érvek ajánlották; sőt az ellenkező irányban tett kísérlet, nem lehetett volna ment az újítás kezdeményezésének veszélyeitől. Ezen irányból származott az is, hogy a bélyeghamisítás, akár az állami bélyegekre vagy jegyekre, akár a termelők, gyárosok vagy kereskedők bélyegeire vonatkozólag követtetett el, egy fejezetbe, a XXXIV. fejezetbe foglaltatott, s nem elkülönítve az egyik rész a pénzhamisítás után, a másik pedig, mint a magánokmány hamisításának egyik neme, az okirathamisitásról szóló fejezetbe, 4*