Képviselőházi irományok, 1872. XX. kötet • 860-866. sz.
Irományszámok - 1872-860. Indokolása a magyar büntető-törvénykönyv iránti törvényjavaslatnak
860. SZÁM. 19 A felelősség kérdése — fentartva az 1848: XVIII. törvényczikk 13. §-nak elvét, szintén nem teszi szükségessé a törvénykönyv kettéválasztását, mert ez egy speciális, és természete szerint inkább politikai, mint jogi dispositió. E disposio fenmarad a mostani sajtótörvényben; tehát ott, azon helyen, a melyen most van; és minthogy az 1848. XVIII: törvényczikk 2.—12. és 14.—19. §§-on kivül, a többi rendelkezések is fentartandók: nincs ok, hogy egy a büntetőtörvénykönyv keretébe nem foglalható kivételes intézkedés miatt a kizárólag ezen törvénybe tartozó intézkedések abból kiszakittassanak. A jelen törvényjavaslat fentartja az 1848: XVIII. törvényczikk 13. és 33. §§-it, vagyis a fokozatos, az egymást kizáró felelősséget, fentartja a felbujtásnak a büntetőtörvényben meghatározott valamennyi bűntettre és vétségre kiterjedő hatályát, s ezen elvek sértetlen hatályosítása mellett a bűntettekre és vétségekre, valamint azok büntetésére nézve egy egységes, az egyes cselekmények elkövetésének külön módjai által meg nem szakított egészet képez. A felosztás és a beosztás. A törvényjavaslat a bűntettekről és vétségekről rendelkezvén, a rendőri kihágások pedig külön törvényjavaslat tárgyaiul lévén fentartva, e szerint a hármas felosztás fogadtatott el. Minthogy ennek ellenében az 1843-iki javaslat csupán bűntetteket és kihágásokat ismer, és igy a kettős felosztás rendszerén alapul, szükségesnek látszik azon okokat megjelölni, melyek a most követett rendszer elfogadására befolyással voltak. Alig van kérdés, mely világosabb bizonyítékot nyújtana arra nézve hogy egy törvényhozás sem áldozza fel a gyakorlati ezélszerüséget a pusztán theoretikai következetességnek, mint épen a büntetőtörvénykönyv felosztásának kérdése. Különösen a németországi tudósok között sokan támadták meg a hármas felosztást, azt elvtelennek, ferdének s tulszigorra vezetőnek állitván. És mégis a tapasztalás azt igazolja, hogy az irányul szolgálható államok uj büntetőtörvénykönyvei s törvényjavaslatai, minden elméleti megtámadás, minden elvtelenségi vád daczára, a hármas rendszert voltak kénytelenek elfogadni. Az 1867. évi október hő 15-én hatályba lépett belga törvényköny, a németországi büntetőtörvénykönyv, az olaszországi s az ausztriai törvényjavaslatok mind a hármas rendszert fogadták el. Ez már magában is elég erős bizonyítéka a rendszer fölényének s gyakorlati czélszerüségének; mert nem lehet megtagadni már maga azon egyetlen ténynek nagy fontosságát, mely Európa legkiválóbb nemzetei egyező felfogásában nyilvánul; s egyébként alig lehetne érteni, hogy ennyi nagy állam kitűnő jogászaival, jeles államférfiaival, a kiknek elég képességük és alkalmuk is volt mind elméleti, mind gyakorlati szempontból tüzetes figyelem tárgyává tenni a kérdést és annak horderejét, legújabb törvényhozási műveikben is nem az annyira kiemelt kettős, hanem a sok oldalról megtámadott hármas felosztási rendszert állapította meg. A hármas felosztás az elvtelenség vádjával támadtatik meg. Az mondatik, hogy a bűntett ép ugy, mint a vétség egyik tényezője a szándék lévén: ezen közös criterion az ez alá eső cselekményeknek két részre osztását nem engedi meg. Nincs jogosultsága a felosztásnak, mert hiányzik a vétség ismertető jellege. Ezen állitások — legalább theoretikailag — helyesek volnának, ha csakugyan a szándék képezné mindazon cselekmények és mulasztások egyik elemét, melyek a büntetőtörvénykönyvekben bűntettekké és vétségekké minősíttetnek. Ámde itt van a „gondatlanságból" elkövetett cselekmények és mulasztások meglehetős száma is, és ezeket nem tartják a vétségek közül kizárandóknak a kettős felosztási rendszer szószólói; a két külön tényező elem fenmaradna tehát még az esetben is s habár mindkét nemű cselekmény egy genericus elnevezéssel jelöltetnék meg. Az egységes elnevezés tehát nem szüntetné meg s nem is fedné el az ez alá foglalt cselekményeknek két külön benső tényező elem szerinti különbséget. A logikai következetesség e szerint, melynek a gyakorlati czélszerüség
