Képviselőházi irományok, 1872. XX. kötet • 860-866. sz.

Irományszámok - 1872-860. Indokolása a magyar büntető-törvénykönyv iránti törvényjavaslatnak

188 860. SZÁM. tettes nem bujtatott fel bűntettre, nem biratott reá a bűntett elkövetésére, mert nem is tudta, hogy bűntett elkövetése czéloztatik, hanem csupán tudatlansága használtatott fel egy másik által a csak is egyedül ennek szándékában létezett bűntett véghezvitelére. A nem sikerült felbujtási a jelen törvényjavaslat büntetendőnek nem nyilvánítván, ez anuál is inkább szükségessé teszi az indokolást, mert mint említtetett, az 1843. évi javaslat ellenkező álláspontot foglal el. A kérdés ma mar eldöntöttnek tekinthető; de hogy ez mily nehézségbe került, mennyi kételyt, mennyi aggodalmat, mennyi félelmet kellé leküzdeni, mig a mai általánosnak épen nem mondható, de túlnyomó megállapodás létrejött, ez iránt felvilágosítást adnak azon számos munkák, melyeknek jeles szerzői, mint Köstlin, Hölschner, Zirkler és mások, valamint azon számos, részben ujabb törvénykönyvek, melyek az ellenkező rendszert követik. Mutatja a nehézséget, hogy Zacharia e kérdésben némileg módosította, később egészen visszavonta előbbi véleményét, s hogy az 1867-iki ausztr. B. T. K. tervezet 24. §-ában még benfoglaltatik „a nem sikerült felbujtás büntetése*, mely azonban az alsóház commissiójának tárgyalásából kikerült 1868. és 1870. évi javaslatokban már fel nem található. „Hogy a felbujtónak intellectualis hatása a felbujtandóra valóságos tevékenységet és oly cselekményt képez, melyet a felbujtó szándékosan és a bűntett véghezvitelének czéljából foganatosít; oly cselekményt, melyben a bűntett, ha nem is bevégzett, de objectiv és felismerhető kifejezésre jut: ezt senki sem tagadhatja; ezzel azonban a felbujtó tevékenység eléggé és minden tekintetben, mint kísérlet van jellemezve." Ezzel indokolja Hölschner, hogy a nem sikerült felbujtás a kísérlet szempontja alá foglalandó s mint olyan büntetendő. így fogta fel azt az 1843-iki törvényjavaslatunk is, melynek 56, §-a szintén a kísérlettel s annak büntetésével hozza összefüggésbe a felbujtási, „habár azon bűntettre még kísérlet sem követtetett el." Csupán Zacharia véleményét hozzuk még fel, melylyel e nagy tudományú férfi a kísérletről irt munkája I. kötetében határozottan állított, a II. kötetben már módosított nézetét egész nyíltsággal és tartózkodás nélkül visszavonja. „Én magam is — ezek Zacharia szavai — a kísérletről irt munkámban ezen communis opiniot követtem, ámbár már akkor éreztem, hogy mennyire nehéz s mily mesterkélt és kierőszakolt fordulatokhoz kell folyamodni, hogy az irányeszme fentartásával a felbnjtásnál is alkalmazhatók legyenek (t kísérlet különbségei; a különbségek a bevégzett és be nem végzett, a közeli és a távoli kísérlet között." És folytatólag: Mostani véleményem szerint a zavar csak az által fog megszűnni s a végtelenségig vitt casuistica csak ugy lesz kikerülhető, ha visszatérünk a közönséges jog forrásához, a mi által meg lesz szüntetve a felesleges controversiák egész halmaza. „Általános szabálylyul azt kell elfogadnunk, hogy az elkövetett bűntett felbujtója büntetendő, s ez egyiránt vonatkozik a tettes mint a segítő felbujtóra, de ez által kiküszöböltetik a büntető jog területéről a felbujtás azon esetének büntethetősége, midőn a tettes nem kísérletté meg a büntettet vagy azt nem vitte végre. E tekintetben nem tesz különbséget, hogy csupán színleg vállalta el a felbujtott a meghívást vagy pedig a neki adott tanács által valódilag reábiratott a bűnös elhatározásra." Az ausztr. b. t. k. 9. §-át érintetlenül hagyjuk, valamint az erre következő 10. §-t is. Az iránt nincs kétség, hogy ezeket a rendőri szempontnak bevegyülése a büntetőtörvénykönyv esetei közé s a jog elvi szempontjainak a rendőriek általi alterálása hozta létre. De igeus czélszerünek látszik Geyernek az 1867. évi ausztr. törvényjavaslat 24. §-ra vonatkozó véleményét felhozni. „Tehát a rendőri álláspont fogadtatott el e szakasznál; oly álláspont, mely a büntetőtörvénykönyvre nem lehet irányadó."