Képviselőházi irományok, 1872. XVII. kötet • 694-754. sz.
Irományszámok - 1872-725. Törvényjavaslat, a polgári törvénykezési rendtartás tárgyában alkotott 1868:LIV. törvényczikk módositása iránt
196 725. SZÁM. hatja. Ily esetekben azért tulajdonítani a jogorvoslatoknak felfüggesztő hatályt, mivel lehetnek esetek, melyekben a felsőbb bíróságok az alsó bíróságok ítéleteit megváltoztatják és ekként a visszvégrehajtás bonyodalmai bekövetkezhetnek, alig volna azon bizalommal, melylyel kinevezett bíráink iránt legalább annyira viseltetni tartozunk, hogy egyszerű és világos jogeseteket helyesen fognak eldönteni, alig volna a jogbiztonság és az igazságszolgáltatás gyorsaságának általános érdekeivel összeegyeztethető. A legtöbb esetbennem fog visszvégrehajtásra kerülni a dolog; azon kivételes esetek pedig, melyekben majdan a visszvégrehajtás szüksége fog beállani, — a jogbiztonság és az igazságszolgáltatás gyorsaságának általános érdekeivel szemközt tekintetbe nem jöhetnek, hanem csak azt indokolhatják, hogy az olyan birót, ki a végrehajtásra okot szolgáltatott, ha ezt akár tudatlansága, akár nyilvánvaló vétsége által okozta, a károk miatt felelőssé tegyük. Az 57-ik §-hoz. A beismerés kellékei közül a perrendtartás 160. §-a leglényegesebbiket nem foglalja magában. A beismerésnek kényszer nélkülinek kell lenni; azután szükséges az is, hogy a beismerő fél tudomással birjon arról, miként beismerése ellene bizonyítékul fog használtathatni. A 160. §-nak ekkénti javítását a jogbizottság érdeke követelte. Az 58-ik §-hoz. E §. abban különbözik a perrendtartás 167. §-tól, hogy magánokirat bizonyító erejére elegendőnek tartja, ha az okiratot azon fél, ki ellen az okirat bizonyítékul felhozatik sajátkezüleg csupán aláirta. Tehát nem kivánja azt, hogy a fél az okiratot egész terjedelmében sajátkezüleg irta legyen, s ha nem sajátkezüleg irta alá, aláírását két tanú bizonyítsa. Az 59-ik §-hoz. A perrendtartás 235. §-nak egybehasonlitása a helyette jsvaslatba hozott 59. §-al kitünteti a lényeges különbséget, mely a két §. rendelkezése között van. A 235. §. szerint azon, esetben ha a bizonyítandó ténykörülményről csak az egyik fél bír tudomással, előbb a bíró az iránt határoz, van-e helye egyáltalában a főeskü általi bizonyításnak: s ha ennek helyét találja, a biró az iránt többé nem is itél: kit és miként bocsát a főesküre, hanem azon fél, kinek a tényről tudomása van, a főesküt már a törvénynél fogva letenni köteles. Az 59. §. megkülönbözteti azon két esetet, hogy a megkínált vagy a bizonyító félnek van-e tudomása a bizonyítandó tényről. Első esetben azt rendeli, hogy a főesküt a megkínált félnek kell megítélni; ez öszhangzásban van azon elvvel, hogy esküt csak annak lehet Ítélni, kinek a bizonyítandó tényről tudomása van, s ezen esetben a jogbiztonság nincs veszélyezve, mert hiszen a bizonyító félnek szabadságban áll ellenfelét a főesküvel meg vagy meg nem kínálni, s ha nem bizik ellenfele vallásos érzetében vagy becsületében, nem fogja megkínálni; a második esetben a főesküt csak a bizonyító félnek lehetne oda ítélni, mert csak annak van tudomása az esküvel bizonyítandó tényről; azonban a jogbiztonság érdeke követeli, hogy a bizonyító félnek a főeskü csak akkor ítéltessék meg, ha ebbe az ellenfél beleegyezett. A 60-ik §-hoz. Ezen §. felruházza az első bíróságokat azon joggal, melyet a fellebbviteli bíróságok a perrendtartás 108. §. alapján gyakorolhatnak. Ezen §. rendelkezése közelebb viszi az alakisághoz kötött írásbeli eljárást a szóbeliség elvéhez, mely az anyagi igazság kinyomozásából áll.
