Képviselőházi irományok, 1872. XI. kötet • 537-573. sz.

Irományszámok - 1872-560. Törvényjavaslat, a Nagy-Britannia és Irhon egyesült királyságával 1873. évi deczember hó 3-án a közönséges büntettesek kölcsönös kiadatása iránt kötött államszerződés tárgyában

176 560. SZÁM. megjelölt bűntett, és az egyik jognak fogalma, a másik jog több fogalmának egyes részeit foglaltamagában. E körülmény tette szükségessé különösen tekintettel az angol eljárásra azon bővebb körülírásokat, a melyek a szerződés II-ik czikkében egyes büntettek részletesebb meghatározására használtatnak. Ennél azonban komolyabb nehézség volt azon körülmény, hogy a britt kormány szorosan saját törvénye által kijelölt határok között mozogván, több súlyos büntettet, minők, a személyes szabadság törvényellenes korlátozása, a vérfertőztetés, hamis eskü, s a vasutak és távírdák szándékos rongálása, a melyek az angol kiadási törvényben megnevezve nincsenek, a szerződésbe felvenni vonakodott. Ezen büntettek közül azonban később a tárgyalások utolsó stádiumában — az időközben alkotott 1873-ik kiadási törvény alapján, — több mégis felvétetett a szerződésbe, névszerint: a személyes szabadság elleni büntettek, a hamis eskü, és végre az idegen tulajdon gonosz akaratú megsértése, a mennyiben mint bűntett üldözendő, a mely utóbbi bűntettnek fogalmába a vasutak és távírdák rongálása is esik. Részünkről javaslat tétetett arra nézve, hogy a szerződésben meghatározott bűntettekre vonatkozó bünkisérlet is alapjául szolgálhasson a kiadatásnak. Az angol kormány azonban kiadási törvényének szigorú értelmében nem vélte e javaslatot elfogadhatónak, és csakis néhány bűntettnél vette fel a kísérletet is, a kiszolgáltatás alapjául szolgáló cselekmények közé; ellenben az 1873-iki kiadási törvény ujabb rendelkezése alapján saját maga tett javaslatot arra nézve, hogy a szerződés által meghatározott büntetendő cselekményekben való részesség is, a kiszolgáltatási esetek közé felvétessék. A szerződésnek ezen tárgyalások folytán véglegesen megállapított II. czikke, habár a büntettek fogalmaira és megnevezéseire nézve még mindig jelentékenyen eltér is az eddigi szerződésektől és jogi műnyelvünktől — biztosítja a kiszolgáltatást a legtöbb oly büntetendő cselekmény esetében, a melyek megtorlása az államnak kiváló érdekében áll. Az átalános nemzetközi gyakorlattól és eddigi szerződésektől való második lényeges eltérés — a mint már előbb említtetett — a kiszolgáltatás körüli eljárásra vonatkozik és abban áll, hogy a míg az eddigi szerződések azon kérdés megítélését, vájjon a kiadásnak van-e a szerződés értelmében alapja és helye, a kiszolgáltató állam kormányára bízták, — addig a jelen szerződés ugyanezen kérdés eldöntését a bíróságoknak tartja fenn. Ezen eltérés szintén áz angol kiadási törvényre való tekintettel történt, amennyiben e törvény nemcsak a kiadatni kért egyének bíró elé állítását rendeli meg, hanem az erre vonatkozólag követendő eljárást részletesen szabályozza és a kiadásnak akkor ád helyet, ha az előterjesztett bizonyítékok elegendőknek találtatnak arra, hogy a kiszolgáltatandó ellen a vizsgálat az esetben is elrendeltessék, ha a kérdéses cselekményt angol területen követte volna el, vagy hogy a már elitélt szökevénynek személyazonosságát kétségen kivül helyezzék. A tárgyalások alatt ugyan kifejezést adott a magyar kormány azon aggálynak, hogy bizonyítékainak az angol bíróságok által az ottani jog értelmében leendő megbirálása, a kiszolgáltatás elé sok esetben rendkívüli nehézségeket fog gördíteni: a britt kormány azonban e tekintetben megnyugtatókig válaszolt. A britt kormánynak válasza kapcsolatban az 1870-iki kiadási törvénynek azon intézkedésével, mely szerint a britt bíróságok és hatóságok az ily kellő módon hitelesített külföldi okiratokat, minden további bírálat nélkül tartoznak bizonyitékképen elfogadni: lehetőleg eloszlatta az ezen eljárás sikeressége iránt felmerült aggodalmakat.