Képviselőházi irományok, 1865. II. kötet • 42-136 sz.
Irományszámok - 1865-133. Jelentése az 1865-dik évi országgyülés képviselőháza által a nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottság alválasztmányának
CXXXIII. SZÁM. 253 doskodnak, mirólunk ellenben emlitést sem tesznek, mintha mi,legidősb örökösei e közös hazának, saját hazánkban nem is léteznénk. Ezen el nem ösmerés nem csak nemzeti, de egyszersmind azzal összekötött polgári jogaink ellen irányozott s általunk mélyen és fájdalmasan érzett sérelmet s igaztalanságot foglal magában, s minthogy a világ közvéleménye e tárgyban már kimondta a maga ítéletét, erősen hiszszük, s meg vagyunk győződve arról, miszerint hazánk törvényhozó testülete sem késelkedendik ezen sérelmet s igazságtalanságot az örök igazság fenálló elvei szerint orvosolni. E tárgyra vonatkozólag kívánságaink következőkben pontosulnak öszve: I. Hogy hazánkban nemzeti egyediségünk(individualitásunk) s nemzeti nyelvünk mint honi nyelv, a koronázási oklevélben (diploma inau-gurationale) foglalt törvény által elösmerve, s ekkép a nemzetek testvériségének s egyetértésének elleneitől jöhető ármányok s megtámadtatások ellen biztosítva legyen. Felfogásunk szerint a nemzetek: individuumai az emberiségnek, melyekben az, bár különböző formában, de ugyanazon egy végrendeltetése felé fejlődik. Ezen definitio miránk is, mint nemzetre vonatkozik, s következményeiben vonatkozik egyszersmind a köztünk s hazánk más nemzetei közt fenálló viszonyokra is. Valamint a társaspolgári életben, egyes polgárok individualitásának elösmerése első feltétele a polgári jogegyenlőségnek: épen ugy a nemzetek közt is, a nemzeti egyediségnek elösmerése első feltétele a nemzeti jogegyenlőségnek, s ez utóbbinak értelme sem lehetne ott, a hol több nemzeti egyediségek, melyekre az alkalmaztatnék, nincsenek, vagy a hol ezen egyediségek a törvényben elösmerésre nem találnak. A múlt évtizednek centralisatiója nem ösmerte el tettleg a nemzeti egyediségeket, s azért az igért nemzeti jogegyenlőség helyett nem is adhatott mást, mint a mit adott, t. i. egyenlő jognélküliséget. Nem hihetjük, hogy azon férfiak, kik jelenleg mint törvényhozók hazánk sorsa felett intézkednek, ezen gyászos emlékezetű centralisationak, bár alkotmányos alakban, újjászületését elérni szándékoznának, s annálfogva hazafiúi bizodalommal ujabban is ismételjük, miszerint a nemzetek egyediségének elösmerése, első feltétele a nemzeti jogegyenlőségnek, s egyszersmind fő alapzata hazánk alkotmányának, mely egyedül ugy lehet erős és maradandó, ha Isten adta törvényes alapokra fektettetik. Mivel azonban minden, mi az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben és időben létezhetik, ez oknál fogva: II. Szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon területen, melyet az mint egy szakadatlan tömeg valósággal elfoglal, egy, a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekitésével alakítandó felső-magyarországi szláv kerületben (hornouhorské slovenské okolie) elösmerve s személyesítve legyen. Ezen felfogást s kívánságunkat visszautasithatlanná teszi maga a nemzeti jogegyenlőségnek lényege. Ugyanis egy nemzet nem eszményi lény, de tettleges valóság: nem elégséges tehát egy nemzetet szellemi átalánosságban elösmerni, de szükséges elösmerni azt ugy, a mint valósággal van azon területi minőségben, melyben az tettleg létezik, s mint azt az isteni gondviselés alkotta; sőt maga magával ellenmondásba s következetlenségbe jönne az, a ki egy nemzetnek individualitását elösmerné ugyan, de azon területi vonalokat, melyek közt az elösmert egyediség valósággal megvan, nem ismerné el. Ha annyi századon át alkotmányos hazánkban egy kun és jász kerület, 6 hajdú város, a lándzsások 10 községe, 16 szepesi város s44 vármegye, helyi s fekvési nehézségek ellenére, mint külön municipalis szerkezettel ellátott testületek, minden nehézség nélkül valósággal fenállhattak; ha 1848 előtt hazánk, történeti egységének veszélyeztetése nélkül, négy kerületre felosztathatott: nem látunk okot, melynél fogva egy összefüggő egészet képező nemzetünk a természettől kijelölt s általa
