Felsőházi napló, 1939. III. kötet • 1942. március 10. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-65

30 Az országgyűlés felsőházának 65. ülése Î942. évi június hó 9-én, kedden. törvényhozás előtt a honvédelem kérdése is és utóvégre itt^a haderőre, a hadviselés céljaira adott pénzről van szó, amire, amíg az állam fennáll — és a magyar állam örökké fenn is fog állni — máskor is lehet még szükség. Utóvégre^ itt a bevonult katonák pénzéről is szó van és a bevonult katonák hozzátartozóinak pénzéről is szó van, arról is döntünk ma, már pedig r ezeknek védelméről most különösen hangsúlyozottan nyilatkozik esetről-esetre is a kormány. A tisztek agitációjára jegyzett a legénység és a t papok agitációjára jegyzett a hívők tömege és most ezeknek a vagyoni kérdésében hozunk nagyon, de nagyon szerény értéket jelentő határozatot. T. Felsőház! Azzal kell, hogy felszólalásomat befejezzem, hogy jómagunkra nézve is, akiket exisztenciájukban ez a kérdés nem érintett és nem érint nagyon, mondom, jómagunkra nézve i® le kell vonni a történtekből a konzekvenciát. Szerintünk egyesnek és a köznek egyformán össze kell fognia az ilyen kérdésekben a jövőben mindenkor. Pártkülönbség nem választhat el bennünket az ilyen kérdésekben, mert kétségtelen, hogy soha a nemzet életében hasonló helyzetnek kialakulnia mégegyszer nem szabad. Ilyen kérdést ilyen hosszú ideig elintézetlenül hagyni soha többé és semmi körülmények között nem szabad. Végzetesen komolynak kell tekinteni mindenkinek mindenkor és mindig a haza oltárán hozott véráldozatot és pénzáldozatot és a nemzeti hála lerovását soha többé nem szabad a jobb idők beköszöntéig halasztani. Ilyen érzelmekkel eltelve fogadom el általánosságban ezt a törvényjavaslatot. (Éljenzés és taps.) Elnök: Kíván-e még valaki a törvényjavaslathoz általánosságban hozzászólni? (Nem!) Ha szólni senki nem kíván, a vitát bezárom. A pénzügyminiszter urat illeti a szó. ReményiSchneller Lajos pénzügyminisz. ter: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! Őszintén örülök, hogy abban az időben, amikor ez a kérdés megoldhatóvá vált, véletlenül én ültem a pénzügyminiszteri székben és így én terjeszthettem be ezt a javaslatot. Meg kell védenem a korábbi pénzügyminisztereket, hogy miért nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, illetőleg miért nem kísérelték meg ezt megoldani. Méltóztatnak tudni, mélyen t. Felsőház, hogy a trianoni békeszerződés igen nagy terheket rótt a nemzetre. Ezek ellen a terhek ellen már a békeszerződés megkötésekor, de később is szakadatlan és lankadatlan küzdelmet folytattunk, mindig rámutatva arra, hogy az ország teherbíróképességét ezek az igények meghaladják. Természetes, hogy ugyanakkor rendkívül nehéz helyzetben lett volna az akkori pénzügyminiszter, ha azt mondotta volna, hogy én pedig a hadikölosönöket valorizálni tudom, erre megvan az ország teherviselési képessége, viszont a békeszerződésekből folyó terhek ellen továbh küzdök. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy abban az időiben Európában nem jóindulattal, még csak nem isobjektivitással nézték a ' magyar békeszerződés kérdését, hanem a lehető legnagyobb rosszindulattal (Úgy van! Ügy van!) és abban az időben nem állott mellettünk a világon senki, úgyhogy minden érvet fel kellett használnunk arra, hogy védekezzünk azon mérhetetlen pénzügyi igények ellen, amelyek akkor velünk szemben támasztattak. Ez volt oka annak, hogy az előző kormányok nem tudtak ezzel a kérdéssel foglalkozni, de érezte mindenki azt, hogy ez a kérdés előbb-utóbb megoldandó, mert hiszen az említett 1928:XII. t.-c. tényleg így is rendelkezett, •— most már mindegy, hogy előterjesztés alapján, vagy pedig a két Ház bölcsesége folytán — de tény, hogy úgy rendelkezett, hogy amint a trianoni békeszerződésből folyó terhek megszűnnek, ezzel a kérdéssel a törvényhozás újból foglalkozni kíván. T. Felsőház! Ennek a törvényes rendelkezésnek tettem eleget, amikor, ha nem is ex lege, de de facto világossá vált, hogy a trianoni szerződésből eredő terhek megszűntek Magyarországra nézve. Nem mondom, hogy nem volt programmom az első naptól kezdve a hadikölesönök valorizációjának a kérdése, azonban az időpont akkor érkezett el, amikor ; de facto ezt a tényt, már meg lehetett állapíI tani. Én azonnal be is nyújtottam az errevonatkozó törvényjavaslatot, s természetesen nagyon örültem volna, ha a két Ház munkarendje lehetővé tette volna, azt, hogy még a múlt esztendőben letárgyaljuk a javaslatot. Ha jól emlékszem — múlt évi október hó 22-én nyújtottam be a javaslatot, de a képviselőház munkarendje olyan volt, hogy az csak jóval később kerülhetett tárgyalásra. T. Felsőház! Rátérve a javaslatra, öinként értetődik, hogy az államháztartás helyzete a valorizáció mértékének megállapításában nagy szerepet játszott és nekem ezt tekintetbe kellett vennem, örülök azonban annak a megállapításnak, amelyet Szilágyi Lajos t. felsőházi tag úr mondott, hogy a forradalmak vitték odáig az országot, hogy ezzel a kérdéssel hosszú ideig egyáltalán nem is lehetett foglalkozni, mert csak a forradalmak tudják úgy tönkretenni egy ország gazdasági életét, hogy a felemelkedés évtizedekig kell, hogy tartson. (Ügy van! Ügy vian!) Ez a felemelkedés hála Istennek megtörtént. Gondosan lemértük az államháztartás helyzetét akkor, amikor a valorizáció mérvét megállapítottuk. Amit mi javasolunk, körülbelül az, amit a mai viszonyok mellett az államháztartásra még rá lehet hárítani, hozzá teszem, hogy hosszú meggondolás után és sok jóindulattal számolgatva az államháztartás helyzetét. Magyarázata ennek az, hogy a mai viszonyok között, amikor tulajdonképpen a háború költségeiről kell gondoskodnnunk, semmit sem szabad az államháztartástól elvonni, mindent egyetlen egy cél érdekében kellene beállítani. Mégis úgy éreztem, hogy a hadikölcsönök valorizációja a nemzet• nek oly r becsületbeli kötelessége — de ezenfelül törvényes rendelkezés is van, mely előírja, hogy a kérdéssel foglalkozni kell —, hogy ezt a méretű valorizációt a magam részéről tudom képviselni és tudom a felsőháznak elfogadásra ajánlani. (Az elnöki széket báró Perényi Zsigmond alelnök foglalja el.) T. Felsőház! Ha összehasonlítjuk a különböző átértékeléseket, amelyek a hadikölcsÖnökkel kapcsolatban a különböző országokban történtek, akkor azt látjuk, hogy ez körülbelül a legmagasabb valorizáció, amelyet most törvénybe iktatni kívánunk. Nem akarok e tekintetben a részletekbe belemenni, hiszen az indokolás tartalmazza a részleteket, csupán arra kívánok rámutatni, hogy a javaslatban foglalt valorizáció lényegesen magasabb annál a valorizációnál, amelyet külföldön törvénybe iktattak. Az előttem szólt t. felsőházi tag úr azt mondotta, hogy a, felsőház nem tudja megítélI ni, vájjon államháztartásunk helyzete nem ! engedett volna-e meg nagyobb meg'terheltetést, mint amilyet a tárgyalás alatt lévő javaslat-