Felsőházi napló, 1939. III. kötet • 1942. március 10. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-69

Az országgyűlés felsőházának 69. ülése j sara nem csak azért van szükség, hogy a köz- ' ellátás zavartalanságát biztosíthassuk és hogy kiviteli kötelezettségeinknek eleget tehessünk, hanem elsősorban azért, hogy a nagyobb mennyiségű állattal több istállótrágyát termelhessünk és ezzel földjeink termőerejét is emelhessük. Közismert az a szinte közmondásszerű körforgás; sok állat: sok trágya; sok trágya: jó termés. Ennek az egészséges circulus vitiosusnak megteremtése érdekében kell tehát elsősorban is az ország állatállományát erősen szaporítani. Az állatállomány mennyiségi szaporításához azonban nem tartom elegendőnek a földmívelésügyi miniszter úrnak a múltban gyakorolt és jelenleg is folyamatban lévő, a minőségi színvonal emelése tekintetében feltétlenül igen nagyfontosságú tenyészállat-akciót, mert miként (éppen a mostani idők mutatják, az akciók folyamatban vannak és az ország állatállománya mégis állandóan apad és főként rohamosan csökken az állatállomány termelőképessége. Csökken a termelőképesség és apad az állomány azért, mert nem rendelkezünk elegendő takarmánnyal. Állatállományunk növelésének első feltétele tehát takarmányönellátásunk biztos alapokra való helyezése. Véleményem szerint a takarmányönellátás kérdésinek megoldása egyben kulcsa is a magyar mezőgazdaság fejlődésének. JEEa a többtermelés irányítója munkásságát azzal fogja megkezdeni, hogy maradéktalanul megmenti a magyar mezőgazdaság számára azokat a takarmányértékeket, amelyek a jelenlegi termelési viszonyok mellett megteremnek ugyan, de a helytelen kezelés folytán legnagyobb részükben megsemmisülnek, akkor ezzel olyan lendületet fog adni mezőgazdaságunk fejlődésének, hogy az csakis felfelé ívelhet. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést egy kissé közelebbről és számokkal is megvilágítva. A magyarországi mezőgazdasági termeié« a talaj |é.s klíma adottsága folytán két fő növény termelésén nyugszik. Ez a két fő növény: a búza és a kukorica. A javaslat bizottsági tárgyalása alkalmával Hagyó-Kovács igen t. felsőházi tagtársam részletezte, hogy melyek azok a növények, amelyek a magyarországi mezőgazdasági termelésben helyet foglalnak. E részletezés alkalmával megállapította, hogy a búza és a kukorica a magyar szántóterületnek kereken 65%-át foglalja el, és mindjárt nagyon bölcsen hozzátette azt is, hogy ennek a két növénynek a termelési területe: noli me tangere. Én ezt a felfogást teljesen osztom. E közül a két növény közül a búza, illetőleg a homoktalajokon az ezt helyettesítő rozs mindnyájaink részére biztosítja a mindennapi kenyeret, a kukorica pedig állatállományunk részére szolgáltatja a legfontosabb tömegtakarmányt, mégpedig nem csupán szemtermésével a hizlaló abraktakarmányt, hanem szárával szarvasmarháink részére igen nagy tömegű és így alapjában véve igen nagy értékű szálastakarmányt is. Nagyértékűnek mondom ezt a szálastakarmányt azért, mert az idejében levágott és jól kezelt tengeriszár tápértéke teljesen r egyenlő értékű a közepes minőségű széna tápértékével. De különösen nagyértékűnek mondom azért, — és ezt kívánom hangsúlyozni — mert a kukoricát aránylag igen nagy területen termeljük Magyarországon. Az ország jelenlegi területére vonatkoztatva statisztikai adatok nem ál942. évi július hó 29-én, szerdán. Ï1Ï lanak rendelkezésemre, de tudjuk azt, hogy a trianoni Magyarország területén évente általában kétmillió katasztrális holdon termeltünk kukoricát. Húsz mázsás átlag-szártermést véve számításba, ez 40 millió métermázsa termésnek felel meg. Egy mázsa, törés után azonnal levágott kukoricaszárnak a keményítő értéke 26. Ha ennek a keményítőértékmek az árát a mai viszonyok mellett — igen olcsón — 40 fillérnek veszem, akkor egy mázsa kukoricaszár kereken 10 pengős ta'karmányértékű, így tehát a csonka ország szártermése összesen 400 millió pengő takarmányértéket képvisel. Egyesek talán csodálkoznak azon, hogy én a tengeriszár értékét a keményítőérték alapján 10 pengőre veszem akkor, amikor az árkormánybiztosság a lucerna-széna és a jó minőségű réti széna árát körülbelül ezen a nívón állapította meg, de hogy én nagyon tárgyilagosan járok el a számításnál, annak igazolására rá kívánok mutatni arra, hogy azokban az ipari eredetű takarmányokban, amelyeket a gazda vásárolni kénytelen, sokkal drágábban fizetjük me gma a keményítőértéket. így például ma a korpában egy keményítőérték 58 fillérbe kerül a gazdának, a malátacsírában 37 fillérbe, a napraforgópogácsában 90 fillérbe, a tökmagpogácsában 50*6 fillérbe, a tavaszi bükkönyben 80 fillérbe, a csillagfürtben 45 fillérbe és így tovább. Ha tehát 40 fillérben veszem fel a tengeriszárban jelenlévő keményítőérték árát, akkor — mondom — nagyon tárgyilagosan járok el. Az nem jelent semmit, hogy szálastakarmányaink ára alacsonyan van megállapítva a béltartalomhoz viszonyítva, mert hiszen mi gazdák már megszokhattuk, hogy amit mi adunk el, az mindén olcsó, amit pedig venni kényszerülünk, az minden drága. (Ügy van! Ügy van!) Így tehát fenntartom azt a számításom alapján közölt állításomat, hogy a trianoni Magyarország temgeriszártermelésének mai értéke körülbelül 400 millió pengő. Bizonnyal nagy meglepetésül fog szolgálni, különösen a nem gazda tagok számára, ha közlöm a mélyen t. Felsőházzal, hogy a mai viszonyok mellett ennek a roppant értéknek legnagyobb része, — azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, 80%-a — teljesen megsemmisül. (Ügy van!) Ez az óriási ertók pedig nem csupán azért semmisül meg, mert vannak olyan, Somssich ő excelleneiája által tegnap nagyon alaposan aposztrofált hanyag gazdák, akik a kukoricatörés után a szárat nem vágják le, hanem a földön állva pusztulni hagyják, hanem azért is, mert a növényélettani törvények szerint, — hogy úgy mondjam, szabályszerűen — is el kell vesznie a szár takarmány értékének a tárolás jelenlegi módja mellett. A kukoricaszárat ugyanis a rendes gazda ma a levágás után kévékbe köti és kúpokba állítja. Az életfolyamat azonban a levágott szárban sem szünetel, niiíiek következtében a szárban lévő legértékesebb anyag: a cukor oxidálódik és r így a kukoricaszár takarmányértéke napról-napra csökken. A csökkenés mértékére jellemző, hogy például az október hó elején levágott és kévébe kötött kukoricaszár keményítőértéke 26-ról november hó elejére pontosan ennek a mennyiségnek felére száll alá, tehát egy rövid hónap alatt a kukoricaszárbian lévő takarmányérték pontosan a felére devalválódik; január és február hónapban pedig már rendszerint annyi tápértéke sincs a kukorieaszárnak, amennyi 19*