Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-56

402 Az országgyűlés felsőházának 56. ülése éppen kisemberek kezén is és ezeket a kis megtakarításokat adókkal sohasem lehet utóiérni. Az adóztatásnak azonban van egy másik mértéke is. Hiszen ha túlntagy adókat vetünk ki, ez végeredményben az egyéni kezdeményezést, az egyéni munkát és az egyéni szorgalmat ássa alá. Aláássa, ha nagyon nagy mértékben fogjuk adókkal sújtani a jövedelmeket általában, nemcsak a nagy jövedelmeket, mert hiszen ha csak egypár nagy jövedelmet sújtanánk nagy adókkal, abból nagyon kevés haszna volna az államnak. Az államnak csak a széles rétegek megadóztatásából van igazán haszna, abból lehet csak bevennie azt az összeget, amelyre szüksége van. Ennek következtében kétségtelen, hogy a háború pénzellátásánál az adóztatásnak és az állami kölcsönök felvételének egy bizonyos helyes arányban kell állnia. A pénzügyminiszter úr többször említette, — és mindenesetre elismerés illeti őt ezért — hogy a jelenlegi rendkívüli kiadásokat olyan mértékben tudja fedezni adókból és kölcsönökből, hogy a két fedezési mód körülbelül egyformán oszlik meg. Hogy vájjon ez-e a helyes arány vagy nem ez a helyes arány, azt így eldönteni nem lehet, amivel nem akarom azt mondani, hogy ez nem a helyes arány, hanem méltóztassanak megengedni, t hogy megpróbáljam most gazdasági okokból levezetni azt a helyes arányt, amelynek meg kell lennie a rendkívüli kiadások fedezésénél a kölcsönökből való fedezés és az adókból való fedezés között. Az államnak a maga költségeinek a fedezésére — mondjuk, a háborús költségek fedezésére — igen sok vásárlóerőre van szüksége. Ezt a vásárlóerőt részben — nem mondom, hogy milyen részben, de részben — kénytelen kölcsönök útján megszerezni, kénytelen pedig kölcsönök útján megszerezni két józan gazdaságii elgondolás alapján. Az egyik gazdasági elgondolás az, amiről az előbb talán egy kissé bőven is beszéltem, tudniillik, hogy a közönség kezében lévő fölös vásárlóerőt onnan kivonja, a másik ok pedig, hogy a tőkegyűjtést, a kapitalizációt háború esetén is* lehetővé tegye a lakosságnak. Ezzel kapcsolatban bizonyára felmerül az a kérdés, hogy hát milyen összefüggés van az állam kölcsönfelvétele és a polgárok tőkeképzése között. Háború esetén ez az összefüggés igen szoros és monid'hatnám, szétválaszthatatlan. Normális időkben a megtakarítások tökékké való átalakításának semmi különös akadálya nincs; gyümölcsöző tőkéről beszélek, tehát nem a gyapjúharisnyában felhalmozott vásárlóerőről, még nem is azokról a látra szóló betétekről, amelyek a pénzintézeteknél összegyűlnek és amelyek onnan mindennap kivehetők, hanem olyan gyümölcsöző tőkékről, amelyek a gazdasági életbe beruháztatnak, átmennek a gazdasági termelés vérkeringésébe és ott hozzák meg a maguk hasznát. Háború esetén ez a lehetőség nem áll rendelkezésükre a takarékoskodóknak, hiszen aki tőkét gyűjt, aki megtakarításokat ér el, az elsősorban is azt akairja, hogy megkapja a tőkének azt a kamatját, amely az adott viszonyok között indokolt, másodszor pedig, hogy biztosítva legyen, hogy azt a tőkét, amelyet átengedett, körülbelül ugyanolyan értékben vissza is kapja. Ennek a két kívánságnak pedig csak egy módon felelhet meg az, aki a megtakarított vásárlóerőt igénybe veszi: hogy ezt a pénzt termelésre fordítja. A háborús viszonyok azonban ezt nem engedik meg, mert hiszen új 19Jf.l. évi december hó 19-én, pénteken. termelőberendezések felállítása rendszerint nem lehetséges az anyagok hiánya és a munkaerők hiánya miatt. Hiszen innen van az a jelenség, amelyről az előbb szólottam, hogy a felhalmozódott vásárlóerő azokra a tőkejavakra veti magát, amelyek már készen vannak a piacon. Csak az állam az, amely a megtakarításokat igénybe veheti, a megtakarításokat megőrizheti és a megtakarításokat vissza is fizetheti. De akik takarékoskodnak, azok természetesen az államnak is csak ugyanolyan feltételek mellett 'hajlandók a maguk megtakarításait átengedni, amilyen feltételek mellett másoknak átengednék és ennek legfőbb elhatároló ja, amely arra készteti az egyeseket, hogy a maguk megtakarítását bárkinek átengedjék, az, hogy az a tőke, amelyet átengednek, el ne vesszen. Tehát az államnak is csak akkor fogják átengedni, ha az állam megfizeti azokat a kamatokat, amelyek ebben az időben méltányosak. De ezen talán nincs is olyan nagy siíly, mint azon a másikon, hogy biztosítva legyenek, hogy a tőkét visszakapják, ugyanolyan értékben, mint amilyen értékben átadták. Ez egészen természetes követelmény; hiszen ez annyira természetes volt, hogy ezt külön kikötni nem is kellett. Sajnos, azonban az 1914/18-as események óta a magyar közönség bizalma annyira megrendült, hogy a maga megtakarításait csak úgy és akkor hajlandó bárkinek rendelkezésére bocsátani, ha az reméli, hogy ugyanolyan értékben fogja visszakapni, vagyis, ha az ő követeléseit valorizálják. A valorizált visszafizetés, a kölcsönöknek valorizált megóvása háborúban senkinek sem áll módjában azért, mert hiszen senki sem tudja ezeket a tőkéket a termelés folyamatába belekapcsolni. A közösségnek azonban módjában áll igénybevenni bizonyos tőkéket és módjában áll ezekért a tőkékért komoly és józan valorizációs ígéretet is tenni, ahol sietek megjegyezni, hogy valorizációs ígéreten távolról sem valamely külföldi valutában, vagy esetleg aranyban való fizetést értek, hanem a valorizációnak ennél sokkal józanabb és a gazdasági élet automatizmusával sokkal szorosabb kapcsolatban álló módját. Felmerül a kérdés, hogy vájjon miért teheti ezt az állam? Erre egyszerű a válasz, A magánosok az igénybevett tőkéket csak a maguk termeléséből és a tevékenységükkel elért sikeres termelésből tudják visszafizetni. Az állam azonban az igénybevett kölesönöket sohasem beruházásainak hozadékából fizeti, hanem mindenkor az adókból, tehát az adófizetők megterheléséből. Már pedig az adók, az adófizetőknek szolgáltatásai tulajdonképpen nem mások, mint a nemzeti jövedelemnek bizonyos hányada, bizonyos töredéke és a nemzeti jövedelem volumen szerint nem csökkenhet olyan mértékben, hogy az állam ne volna képes visszafizetni azokat az összegeket, amelyeket valorizáció Ígéretével vett kölcsön bizonyos takarékoskodóktól. Legyen szabad egy példát felhoznom arra, hogy ez mennyire lehetséges. Pár számadatot leszek bátor mondani. Ezek a számadatok még a trianoni Magyarországra vonatkoznak, minthogy a megnagyobbodott Magyarországra nézve még nincsenek kielégítő számadataink. Ha az 1924—1927- évek között a trianoni Magyarország felvett volna egymilliárd pengő kölesönt azzal a kötelezettséggel^ hogy ezt 4 százalékos kamataival 25 esztendő alatt fogja visszafizetni, mindenkor ugyanabban az értékben, amilyen értékben felvette, akkor ez