Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-56

46Ö Äz országgyűlés felsőházának 56. ülése költségvetéstől, 2260 millió koronát tettek ki. Ebből az államadósság szolgálatára 362 millió korona volt előirányozva, az egész költségvetésnek mindössze 16—17 százaléka, tehát nem túlnagy rész. Ha tehát ehhez jött volna még a hadikölesönöknek a leszállított kamatláb mellett való szolgálata, ez felemelte^ volna az akkori adósságterhet a kétszeresére, vagy a kétésfélszeresére. Ha nem következett volna be Trianon, vagyis Magyarországnak oly nagymérvű szétdarabolása és nem lebegtek volna a háborút elvesztő államok feje felett a jóvátételeknek azok az egészen fantasztikus összegei, amelyeket egyes közgazdászok már akkor behajthatatlanoknak minősítettek, «akkor nem lett volna lehetetlen, hogy a magyar állam ezt a megnövekedett államadósságot, amelynek évi szolgálata elérte volna a 7—800 milliót, elviselje, mert hiszen 20 millió lakost véve, még mindig csak 40 pengő jutott volna fejenként az államadósság szolgálatából. Természetesen más események következtek azután be nemcsak a háború elvesztése következtében, hanem különösen a háború után folytatott monetáris politikánk következtében, amelyek valóban katasztrófához vezettek és olyan megrázkódtatást okoztak, hogy annak lélektani hatásait még ma is érezzük, ennek a lélektani hatásnak figyelembevétele nélkül ma sem gon doskodhatunk a háborús költségek fedezé séfről. Szerény véleményein szerint az 1914/18-as háború pénzellátásában nem is az volt a hiba, hogy a kölesönök összege 95%-ot tett ki, az adóké pedig csak 5%-ot. A súlyosabb hibát ott látom, hogy az akkori pénzügyi vezetők nem ismerték fel annak szükségességét, hogy a háború önmagában is bizonyos gazdasági jelenségeket von maga után, amelyeket elhárítani egyetlen kormánynak sem áll módjában, amelyek ellen azonban minden kormánynak védekeznie kell. A hiba ott volt, hogy az akkori kormány elmulasztotta a közönség körében szétáradó vásárlóerő teljes mértékben való kivonását, amikor lehetővé tette azt, hogy a hadikölcsönkötvényeket 90% erejéig lombardírozni lehetett. Ezzel^ ugyanis azt a vásárlóerőt, amelyet a közönség kezéből a hadikölcsönök útján ki lehetett vonni, a lombardkölcsönök révén megint visszaengedte folyni oda és ezzel megnyitotta a valóságos infláció lehetőségét. Bár az a gazdasági jelenség, amelyet a háború önmagától, minden helytelen pénzügyi politika nélkül is előidéz, egymagában is olyan tüneteket von maga után, r amelyek külső megjelenésükben nagyon hasonlítanak az inflációhoz. Legyen szabad ezt a jelenséget röviden leírnom. A lényeg egyszerűen abban áll» hogy a közönség kezében lévő vásárlóerő tetemesen megnövekszik, mégpedig egészen legális okokból. A közönség szükségletére szolgáló jószágok viszont megfogyatkoznak egészen természetes okokból. Az az egyensúly tehát, amely megvolt a közönség kezében lévő vásárlóerő és a szükségletek fedezésére szolgáló jószágmenynyiség között, megbomlik. Ennek természetesen káros következményei vannak és ez ellen védekezni kell. Már most honnan áll elő az egyensúlynak ez a megbomlása'? A közönség kezében lévő vásárlóerő annyi, amennyit sikeres termelése útján elért. Ha a közönség kezében a vásárlóerő megnövekszik, mesterséges eszközök alkalmazása nélkül, tehát a hitel felduzzasztása nélkül, annak csak az lehet az oka. hogy .a termelés növekedett. Ámde normális 19^1. évi december hó 19-én, pénteken. körülmények között a vásárlóerő megnövekedésével párhuzamosan jár a termelés eredményének megnövekedése, mégpedig olyan jószágok termelésének a megnövekedése, amelyek a közönsésg szükségleteinek a kielégítésére szolgálnak, természetesen ideértve a tőkejószágokat is, mert elvégre a tő ke jószágok is a közönség szükségletének kielégítésére szolgálnak, azok szükségleteinek kielégítésére, akik tőkét akarnak befektetni. Ha ez a két fejlődés, a vásárlóerő megnövekedése és a fogyasztási és termelési javak megnövekedése párhuzamosan halad, amint békés időkben így haladhat, ebből semmiféle baj nem származik. Háború

r esetén is az áll be, hogy a termelés nagymértékben megnövekedik, mert azokat a jószágokat, amelyek a hadviseléshez szükségesek, elő kell állítani, ennek következtében az egész termelés volumene nagyobb lesz, mint azelőtt volt. Miután pedig azok a jószágok, amelyeket ilyen módon előállítanak, csak az egyén szempontjából nem bírnak gazdasági értékkel, de az összesség szempontjából igen, tehát azok is éitékes gazdasági jószágok, amelyeknek fejében e jószágok termelésében résztvevők, szintén hozzájutnak ahhoz a vásárlóerőhöz, amely nekik e jószágok termelésében való részvételért jár. Egészen természetes tehát, hogy a termelés megnövekedése következtében a közönség kezében lévő vásárlóerő is megnövekszik. Viszont a fogyasztási jószágok csökkennek, mert hiszen maga a termelés is agy van beállítva, hogy a korábbi helyzethez képest a termelés eredményének jelentékenyebb részét azok a, javak képviselik, amelyeket csak a közösség, csak az állam vesz igénybe, amelyek a hadviselés érdekeit szolgálják és kisebb mértékben azok a jószágok, amelyek a közönség szükségletének kielégítését szolgálják. Ebből feltétlenül, olyan egyenlőtlenség, olyan feszültség áll elő egyrészt a rendelkezésre^ álló fogyasztási és termelési jószágok, másrészt pedig a vásárlóerő között, amely, ha nem történik semmi intézkedés, feltétlenül az árak emelkedéséhez kell hogy vezessen, ismétlem, a nélkül, hogy ez inflációs jelenség volna, tehát ez ellen nem. is olyan eszközökkel kell védekezni, mintha az volna, ez ellen nem deflációs hitelpolitikával kell védekezni, hanem megvannak annak îs a maga eszközei, amivel ez ellen védekezni kell. Az egyik ilyen eszköze a pénzügyi politikának az árszabályozás, az ármaximálás és a fogyasztási cikkek adagolása. Ezzel az eszközzel a mi pénzügyi politikánk is élt egészen természetesen és noha már hosszabb idő óta van nálunk érvényben az árak maximálása és szabályozása, mégis azt látjuk, hogy az árszínvonal a pénzügyi politika ennek az esz közének alkalma ellenére is lényegesen emelkedett. A pénzügyminiszter úr négy okot sorolt fel, amelyek indokolják azt, hogy az árellenőrzés lehetővé tette az árak olyan emelkedését, amely a mai árszínvonalat lényegesen az 1939. évi augusztus 26-1 árszínvonal fölé emelte. Ez a négy tényező — talán a teljesség kedvéért, szabad itt ismételnem, bár, azt, hiszem, mindnyájan nagyon jól tudjuk — a következő: a külföldről behozott nyersanyagok áremelkedése, a szociális gondoskodás kiterjesztésének költségtöbblete, a mezőgazdaság jövedelmezőbbé tétele és végül az állam nagy pénzszükséglete. Az áralakulásra vonatkozólag nem akarok elméleti vitába bocsátkozni, — ennek semmi colja sem volna — de azt merem állítani, hogy