Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-56

452 Az országgyűlés felsőházának 56. ülése 1941. évi december ha 19-én, pénteken. állami.és esetünkben, a városi — közigazgatás számára a fedezeteknek közszolgáltatásokból való megszerzését Összhangzóan, a polgárság egész telierviselőképességének szemelőtt tartásával kell biztosítani. Itt azonban meg kell .követelnünk — az önkormányzati közigazgatás is állami érdekei szolgáló közigazgatás lévén. — hogy az. állam a városok önkormányzati feladatai elől a pénzforrásokat el ne vonja, illetőleg a városokat pénzforrásaikhoz mérten feladatokkal túl ne terhelje. A vezető eszme nem lehet más, mint a közfeladatoknak és az ellátásukhoz szükséges fedezeti eszközöknek megosztása, az állam és a város között. Másodlagos kérdés, hogy az egyes közszolgáltatási nemeknek átengedésével, az állami közszolgáltatások pótlékoiásával az állami jövedelmekben való részesedéssel vagy ezek valamilyen kombinációjával valósul-e ez meg. Az önkormányzat elvének leginkább egyes közszolgáltatási nemeknek, mégpedig a város fejlődésével szorosabban összefüggőknek, elsősorban az ingatlanadóknak átengedése felel meg. Legyen szabad meg a belügyi kormányzat körébe tartozó három témára egész röviden rátérnem. Az első a közigazgatási gyakorlati vizsga, a második a közigazgatási eljárás reformja, a harmadik a keresztények zaklatása okmányaik beszerzésénél. A közigazgatási gyakorlati vizsga témája e pillanatban aktuális is. Most fogjuk azt a törvényt meghozni, amely bizonyos időre felfüggeszti az alsóbb fizetési osztályokban levő tisztviselők kötelezettségét a vizsga letételére. A közigazgatási gyakorlati vizsgával szemben általában egy kifogást szoktunk hallani, és ez az, hogy ez a vizsga az anyag nagysága és nem egyszer a cenzorok szigorúsága miatt nehezen tehető le. Ezzel szembea szabadjon nekem, mint akinek módja volt a vizsgával közelebbről megismerkednem, miután egyik helyettes elnöke vagyok a vizsgabizottságnak, amióta az intézmény fennáll, — megállapítanom azt, hogy az anyagnak kétségtelenül szerteágazottsága, de még inkább az a rendelkezés, — amelyet, úgy tudom, a most tárgyalandó törvényjavaslat meg fog szüntetni, — hogy a vizsga le nem tevése ^állásvesztéssel jár, a kétségkívül egészen kiváló cenzori kart arra késztette, hogy alacsonyabb szintre fogja a vizsgáztatásnál a mértéket. De meg kell állapítanom, — és azt hiszem, ez nagy megnyugvására szolgálhat a belügyminiszter ' úr ő nagyméltóságának, aki ezt az intézményt inaugurálta és mindig nagy figyelemmel kiséri, — hogy ennek a vizsgának nemcsak az köszönhető, hogy a közigazgatási tisztviselők nívója általában emelkedett, hanem az is, aminek még nagyobb súlyt tulajdonítok, hogy a kitüntetéssel vizsgázottakban valóban egészen kitűnő szukreszcenciát bocsát a kormányzat és a közigazgatás rendelkezésére. Mégis kívánatos volna — egyfelől a vizsgázók helyzetének megkönnyítése végett, de a vizsga szintjének emelése érdekében is — a vizsga anyagának megrostálása, a vizsgáztatásnál érvényesülő szempontoknak egysége« kialakítása s ezeknek a szemponttoknak a vizsgázókkal előzőleg való megismertetése. végül személyi kontaktus megteremtése a vizsgára jelentkezők és a cenzorok között még a vizsga előtt. Ezeknek a kérdéseknek a megoldására többféle lehetőség van. Én csak arra kérem a belügyminiszter úr ő nagyméltóságát, hogy nagy elfoglaltsága mellett is szakítson pár órát arra, hogy hallgassa meg a vizsgáztatásban immár hat év óta résztvevőknek tapasztalatait és azokat a javaslatokat, amelyeket a jelzett irányba tehetnének, melyekkel —' meg vagyok róla győződve —- a. vizsgát nemcsak könnyebbé, hanem kétségtelenül magasabb színvonalúvá is lehetne tenni. Ami a közigazgatási eljárást illeti, csak egy kérésem van: fogjunk valahol neki a dolognak. Nemrég bocsátotta ki a belügyminiszter úr a Szitás-féle előadói tervezetet a közigazgatási eljárás reformjáról. Én azt hiszem, hogy még a mai időkben azok, akik ezekkel a témákkal foglalkoznak, nagyon szívesen vennék, ha ankétszerűen lehetne ezzel a javaslattal foglalkozni és legalább ezen a téren kissé előrevinni a dolgot. Ami végül az okmányok beszerzését illeti, nem kívánom a kérdést alátámasztani azokkal a komikus, tragikomikus, sokszor tragikus esetek elmondásával, amelyek adódtak. Szabadjon azonban mégis három könnyítési javaslatot tennem, illetőleg legalábbis figyelmébe ajánlanom a belügyminiszter úr ő nagyméltóságának. Az egyik az, hogy a polgári és katonai hatóságok egymásnak igazolásait fogadják el, továbbá hogy ne kelljen mindenhol eredeti okiratokat csatolni, hanem hogy hiteles másolatban történő igazolások is elfogadtassanak. A második az, hogy olyan igazolások, amelyek valamilyen okiratban megvannak, elfogadtassanak. Utalok például a házasságlevelekre, amelyekben rendezerimt benne van a megelőző két szülőnek a vallása. Volna még egy könnyítési lehetőséé:, amely talán kissé nehezebb kérdés, de különösen ott, ahol szegényebb embereknek és kisebb állásúaknak okiratszükségletéről van szó. lehetne talán valami vélelemmel is operálni. Vannak ugyani» társadalmi rétegek, amelyeknél különösen évtizedekre visszamenően teljesen vitathatatlan az, hogy azokat a zsidótörvény nem érintheti. Ne méltóztassanak ezeket is arra szorítani, hogy ezeket a roppant nehezen, r sokszor költséges bizonyítékokat szolgáltassák. Azt hiszem, hogy ebben a három ideában talán van olyasvalami, amivel megkönnyíthetnénk a helyzetet. Egy reflexióval kívánom bezárni kissé túl hosszúra nyúlt felszólalásomat. (Halljuk! Halljuk!) Ma az emberek világnézetet alakítanak ki maguknak, vagy legalább is új vezéreszméket keresnek arra, hogy a közéletben való működést valamiképpen irányítsák. Azt hiszem, hogy mi, akik a régi világban éltünk, akiknek a közéleti munkássága a múltba nyúlik viszsza, talán inkább azon a véleményen vagyunk, hogy nincsen erre szükség. Teljesen

r beérhetjük azzal, amivel régen megelégedtünk: a közérdek primátusával a magánérdekkel szemben és a nemzet primátusával t a népiséggel szemben. Azt hiszem, ha ezt minden cselekedetünkben szem előtt tartjuk, és ha még arra törekszünk, hogy egyfelől a magánérdek és a közérdek, másfelől a népiség és a nemzet antitézise minél tökéletesebb szintézissé alakuljon át, akkor teljesen megtettük azt, amivel hazánknak tartozunk. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. Elnök: Szólásra ( következik gróf Pálffy Géza, felsőházi tag úr. Gróf Pálffy Géza: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen t. Felsőház! Az idő előrehaladottságára való tekintettel és azért is, hogy a vitát minél gyorsabban befejezzük, a magam részéről csak néhány percre kívánom a mélyen t. Felsőház türelmét és idejét igénybe venni* (Halljuk! Halljuk! Ez azonban nem je-