Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-56

448 Az országgyűlés felsőházának 56. ülése 19U1. évi december hó 19-én, pénteken. ban szerte táplált agitáció tőlük távolmaradjon és hogy ezeknek az agitációknak ellent tudjanak állni. Ha pedig valakinél, akár klikknél, akár másnál azt méltóztatnak látni, hogy az. odaadja magát, nem az országos adminisztráció céljára, hanem más célra, akkor kérjük a könyörtelen eljárást. Legyen szabad még egyet felhoznom, ami talán ágy látszik, hogy különálló ettől a kérdéstől és ez a nemzetiségi kérdés egy vonatkozása. (Halljuk! Halljuk!) Éppen az egyik mélyen tisztelt barátom mondotta azt, hogy a nemzetiségi kérdéssel a közigazgatás kérdése összefügg. Hogy mennyire összefügg, azt egy-két számadat dokumentálhatja egészen meglepően. A belügyminisztérium központi igazgatásának a költsége a tárca bevételének leszámításával 4,476.000 pengő. A kárpátaljai kormányzói biztosságnak a költségvetése ugyancsak párezer pengő levonásával 1,758.000 pengő, a kárpátaljai kormányzói biztosság költségvetése tehát az egész belügyminisztérium központi igazgatási költségvetésének több mint 37%-a. (Örffy Imre: Hallatlan!) Nem hallatlan! Helyes. Jól van ez, mert én tudom, aki ezekkel a kérdésekkel kissé foglalkoztam, hogy erre szükség van, de én most más következtetést vonok le. Ha azt veszem, hogy 37%, — és nem akarom itt felhozni, de kidolgoztam, magamban, hogy más tárcák is, mondjuk kárpátaljára még mindig mimindent fordítanak, ismét helyesen, — akkor azt mondóim: ez a magyar nemzetiségi politika. Ez volt a multibanis, hiszen ismertük az erdélyi kirendeltséget és Kárpátalján a hegyvidéki kirendeltséget. Akár lélekszám, akár területi arány, akár műveltségi arány, akármicsoda statiszkai felállítás alapján többet költött Magyarország a végekre és többet költ ma is a végekre, mint a magyar vidékekre. Boldogult gróf Klebelsberg Kuno fejtette ki egy nagy közfeltűnéstkeltő beszédében, a régi magyar iskolapolitikát, amely elhanyagolta az Alföldet és ennek javítására csinálta ő a maga iskolapolitikáját. Ha ez így van, amint így van, — azt mondottam, nem megyek odáig, hogy kritizáljam, hogy talán sok — egy következtetést ebből le kell vonni, azt, hogy ha annak a Kárpátaljának, — de per analogiam fog ez vágni, azt hiszem, más területekre is, — a közigazgatási ennyibe kerül és a magyar állam központilag ennyit áldoz rá, akkor annak a vidéknek is tudomással kell arról bírnia, hogy azt a másik politikai jogot, amelyet szintén ad az állam a pénzügyi fedezet mellett, azt az autonómiát csak annyiban és addig^ adhatja, amennyiben és amíg azok tudatában lesznek és vannak annak, hogy nekik a magyar állam adta ezt. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Az autonómiának alapfeltételei: a vagyonosodás, az erkölcsi, a műveltségi bázis, valamint hogy maguk tudnának megélni, nincsenek meg akkor, ha a belügyi költségvetésben 37 százalék kell csak az adminisztrációra és még ezen kívül költenek a beruházásokra. Azt hiszem, nem végzek felesleges munkát, meg méltóztatnak bocsátani, hogy a felsőház türelmét igénybe vettem, de erről a helyről egyszer ez hangozzék el, hogy igenis a magyar állam állja, helyeseljük, hogy állja az adott szavát. Helyeseljük azt a politikát, hogy a nemzetiségekkel úgy bánik, mint a magyarokkal. Helyeseljük azt is, ha talán annyiban még jobban is bánik, amennyiben kisebbségi helyzetük gyengeséget jelent, éppen talán szociális elgondolásból még támogatja is őket. Helyeseljük azt is, ha bizonyos mértékben preferálja Őket. mert gyengék, de nem preferálhatja akkor, ha ez nem gyengeség, hanem választófal, ha bizonyos centrifugális törekvéseket látunk, ha az a nemzetiség egy kisebbségi öncélú valami akar lenni ebben az országban. (Igaz! Űfjy van!) Az öncélúsághoz ugyanis szükséges az, hogy önmaga is meg tudjon élni, segítség nélkül. Az öncélúnak mankót nem adok. (Ügy van!) A rutén népben, — tudom, állítom és mindenki, aki arra járt, tudja —- ezek a velleitások nincsenek, de sajnos, nem tudom, mikor lép fel valami agitáció, mert az agitáció ma közéleti betegség végig mindenütt az egész vonalon. Tisztelettel kérem a kormányt, hogy a rutén akciót, a Kárpátalját méltóztassék tovább is segíteni úgy, mint eddig, de abban a percben, ha ott öncélú törekvések látszanak felburjánozni, méltóztassék nekik megmondani, hogy mit adott a magyar állam és hogy a magyar állam hajlandó a nemzetiségeknek kedvező politikát csinálni, de a magyar állam nem csinálhat nemzetiségi politikát, a magyar állam és a magyar kormány csak magyar nemzeti politikát csinálhat, semmi mást. (Ügy van! Úgy tan!) Ez pedig a magyar nemzeti gondolat, szerintem, oszthatatlan, nemzetiségekre fel nem darabolható, átfogó, megértő, de a nemzet iránti hűséget, kötelességérzetet is megkívánó gondolat. (Ügy van! Ügy van!) Meg vagyok győződve arról, hogy mindazt, amit elmondtam, a kormány magáévá teszi, sőt már magávé is tette, úgyhogy talán felesleges is volt elmondanom. A költségvetést elfogadom. (Éljenzés és taps. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra jelentkezett Harrer Ferenc felsőházi tag úr. Harrer Ferenc: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen t. Felsőház! Nehéz helyzetben van e Ház tagja ma, amikor döntenie kell a felett, hogy az esztendő egyetlen alkalmakor, amikor közügyekről közvetlenül és nyilvánosság előtt a kormánnyal szemben nyilatkozatot tehet, akár bírálóan, akár javaslóan, hogy azt megíegye-e 1 A sommás elintézés, amellyel felszólalásaink az elmúlt időben_ találkoztak, ami azonban^ talán éppen ezen új tárgyalási rend után kevésbbé lesz meg, amikor tárcák szerint tudunk a témákhoz hozzászólni, már magábanvéve is bénítóan hat a felszólalási szándékra. de van egy mélyebb ok is, A felsőház — szerepéből és szerkezetéből kifolyóan, különösen kényes politikai helyzetben — kétségtelenül tagjaira nézve lényeges önmegtartóztatást követel. Mégis úgy vélem, hogy ha a törvényhozás tagjának idetartozó mondanivalója van, azt az említettem szubjektív gátlás mellett és objektív gátak közt is elmondani kötelessége már csak azért is, mert ma mindenütt halljuk, hogy a parlamentarizmus felett a^ halálharangot húzzák, sőt már tudományos tételként is hirdetik a parlamentarizmus elmúlásának szükségességét. Minden parlamenti beszédnek két forrása van. A tények és a közvélemény megnyilatkozása. E kettőből szűri le a szónok; véleményét, erre építi fel közérdekű kívánalmait. Mindkettő tekintetében azonban ma jóformán, legalábbis megbízhatóan, egyedül saját tapasztalataira támaszkodhat, tehát ha szilárd alapon akar állni, csak többé-kevésbbé szűk körben mozoghat. Már a statisztikai adatok amelyeknek túltengő szolgáltatása pedig rengeteg terhet ró a közigazgatásra és a társadalomra, ami