Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-55

406 Az országgyűlés felsőházának 55. ülése magyar nemzeti hiten, meggyőződésen és az egymást átkaroló szereteten alapul. Ha ilyenformán magunk elé állítjuk ezeket a számsorokat és ezek megszűnnek pusztán egy értékkimutatásnak a táblázatai lenni, akkor azt hiszem, be fogjuk látni, hogy nemcsak számadatokkal van dolgunk, hanem lélekkel, élettel, haladással, fejlődéssel, vallással, művelődéssel, művészetek pártolásával, családok gondozásával — helyes értelemben — és azzal az elkötelezettséggel is, amellyel tartozunk ennek a hazának, amelyet annakidején az Árpádok nem azért hódítottak meg, miműa csak éppen ez az egyetlen hely lett volna, amelyen megállhattunk volna ezer éven keresztül; mert én úgy tekintem a magyart, hogy ez méltó lenne, méltónak kellett volna lennie és kell hogy legyen a jövendőben is bármely pozícióak a megtartására, azokon a szigeteken is, amelyek most a vetélkedés és a viaskodás tárgyait képezik. De hiszen tulajdonképpen a mi országunk is egy sziget, egy testvérteien sziget a népek tömkelegében és azok a népfajok, amelyek hozzánk kívánkoztak a történelmi idők folyamán, egy-egy csücskét foglalták el ennek a szigetnek s miután száraziöldi határokkal és szárazföldi kapcsolatokkai rendelkezünk észak, del és kelet felé, ennélfogva érvényesült a lelkükben az a centrifugális erő, amely szerint a magyar földön felnőve, a magyar iskolákban tudományukat, felvilágosuitságukat növelve és táplálva az édesanya gondjai elől menekülni igyekeztek és átpártoltak a politikai intranzigencia követelményei szerint oda, ahol, amikor ez a számukra megvalósult, elsősorban maguk voltak azok, akik azt mondották: mi nem erre számítottunk, mi arra számítottunk, hogy az erdélyiek erdélyiek maradnak a regát mellett is, a bácskaiak arra számítottak, hogy ők a nagy Jugoszláviában is megtarthatják azt a pozíciót, amelyet azelőtt betöltöttek és amely az ő számukra kitüntetés volt. A Tátráról és hogy mi van még a Tátra után hátra, ne is beszéljünk, az nem a mi dolgunk ez alkalommal; inkább arra szeretnék rámutatni, mélyen t. Felsőház, hogy amíg ezen a magyar földön lesz egy templom, amíg ezen a magyar földön lesz egy iskola, amely a maga Istent imádó és embert nevelő céljait úgy szolgálja, mint ahogyan szolgálnia kell és amíg lesz egy vezér, akinek az intésére milliók engedelmeskednek, addig én nem féltem a magyart; nem féltettem az idegen megszállásnak — erdélyi vonatkozásban — 22 nyomorúságos esztendeje alatt sem és nem féltem most, amikor csak félbeszelve vagyunk erdélyiek; nem féltem, mert annak a templomnak a tornya mindig az ég felé mutatott és jelentette és jelenti a mi számunkra változatlanul, hogy az igazságnak és a jognak az Istene velünk van, ha hozzá buzgón imádkozunk és előtte feltárjuk nemcsak a mi kellemes oldalainkat, hanem nemzeti bűneinket is, amelyek rendjén elhanyagoltuk azokat, amiket meg kellett volna tennünk és megtettük azokat, amiket el kellett volna hanyagolnunk. Bizony, mélyen t. Felsőház, amikor a templom csöndje engem ilyenformán megnyugtat, amikor Istenben bízó lelkem a jövőbe tekintve is nem rémképeket lát, hanem egy tisztult, egy fejlett, egy dicsőséges Nagy-Magyarországot, akkor szomorúan kell mesrvallanom, hogy midőn az én úgynevezett székesegyházamba, Kolozsvár Kossuth Lajos-utcájába a Dávid Ferenc-utca sarkán bevonultam és a Kerek Kő előtt, amely 194-1. évi december hó 18-án, csütörtökön. történelmi emlékünk, hódolattal hajoltam meg, kissé bántott engem, hogy az a torony, mint valami ostromlott várhoz hasonlító elhanyagolt épületrész dísztelenkedik ott, a város egyik előkelő pontján, mert hát nincs miből ezido szerint az úgynevezett Mater Ecclesianak, Kolozsvárnak megjavítania és helyrehoznia. .Nem fogok gyüjtőívet körözni itt, csak felhívom a mélyen t. Felsőháznak, illetve a kultuszminiszter úr Ő nagymlétóságának figyelmét arra, hogy amikor a közbeeső viharok folytán lerongyolódott épületeinkről, gimnáziumainkról, templomainkról és tornyainkról van szó, ne méltóztassék ezek mögé a számsorok mögé meghúzódva, azt mondani, hogy hiszen a lelkiekért már eleget tettünk, érjétek be vele. Az a torony is lelkiség, mert Isten felé mutat és ha az a maga épségében és tisztaságában méltó ahhoz a mindenható Istenhez, aki felé mutat, aJkkor bizonyára nagyobb súllyal esik latba az is, ami annak a környékén folyik: az Istennek tisztelete, az embernek szeretete és a magyar nemzeti társadalomba való beilleszkedése, amelyet máskülönben elképzelni sem lehet. De nemcsak templomaink vannak nekünk, hála Istennek, hanem vannak nekünk iskoláink is, egyszerű felekezeti elemi iskolák, két főgimnázium, egy teológiai akadémia és egy gazdasági iskola is, mely az első volt az elnyomatás évei alatt Székelykeresztúron, mintegy testvérképpen simulva az ottani főgimr náziumhoz. Ennek is az a panasza, hogy a téli gazdasági tanfolyamon résztvevő székely ifjakat nem tudja kellőképpen elhelyezni. Mert örömmel jelenthetem ki, hogy a gimnázium népessége a felszabadulás óta megszaporodott, — igaz, hogy bizonyos mértékben a másik oldalról átmenekült tanulók létszáma szaporította — s éppen ezért a földmívelésügyi^ miniszter úr ő nagyméltóságához intéznék kérést erről a helyről. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája, ez a mondás, de én nem akarok szemérmetlen lenni, sem koldulni nem akarok, csak fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy ez a gazdasági iskola az ő végzett munkájának méltánylásaképpen azt t kéri, azt unszolja a földmívelési miniszter úr ő nagyméttóságától, hogy egy emeletet húzzon rá arra a régi konviktusi épületre, amelyben a főgimnázium tantermei és lakószobái voltak eredetileg évtizedeken keresztül. Ez az intézmény — már tudniillik maga a gimnázium, amely algimnáziumból r főgimnáziummá lépett elő a mi időnkben — néhány év múlva 150 éves múltra tekint vissza. Úgylátszik, hogy mind Széchenyi szomszédságában születtek ezek. Addig még a székelység bensejében, a szíve közepében nem_ volt az unitárius egyháznak ilyen algimnáziuma, amely később főgimnáziummá fejlődött. Szeretnők, ha ez továbbra is a lelkiekben olyan erőforrása, olyan empóriuma lehetne a székelységnek, amilyen eddig volt, (Taps.) amiről a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr is meggyőződhetett személyes látogatása alkalmával. Erre pedig mi kell? Egy pár százezer pengőeske. amely itt a milliók és milliárdok tömkelegében meg se kottyan. Szeretném, ha már előre is nyugtázhatnám ezt az összeget. Mindenesetre felhasználok minden alkalmat arra, hogy ennek további fejlődése lehetővé tétessék. Ami már most — visszatérve a mi kincses Kolozsvárunkra — a felszabadulás által okozott megszentelt örömet illeti, örülök, hogy én