Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-54

362 Az országgyűlés felsőházának' 54. ülése illető. Ez nagyon komplikált eljárásra vezet, és gyakorlati keresztülvitel© úgyszólván elképzelhetetlen. November 16-án jelent meg a 8040. számú rendelet, amely kimondja, hogy aki magánfogyasztásra vág le sertést, az első sertés után köteles három kilogramm, a többi sertés után hat kilogramm zsírt beszolgáltatni. Sérelmes ez a rendelkezés, mert ismét nem tesz különbséget sertés és sertés között, holott vannak egeszem kicsiny süldők, amelyeket főleg a legkisebb, a legszegényebb emberek vágnak le, akiknek nincs módjukban nagyobb sertést hizlalni, vagy takarmány hiányában nem tudják azt kihizlalni. Teljesen lehetetlen, hogy nagycsaládú kisemberek bármilyen zsírmennyiséget beszolgáltassanak, amikor sajátmaguknak is hiányuk van. De a zsír beszolgáltatásara vonatkozó rendelkezés egybként sem szolgálja a közellátás érdekeit. A nagyobb gazdaságokban annyi sertést kell levágni, amennyi a munkások szükségletét biztosítja. Már most ba bizonyos mennyiségű zsírt be kell szolgáltatni, ennek megfelelően több sertést kell levágni azokból, amelyek egyébként eladásra voltak szánva; eaeknek húsa pedig természetesen nem kerül közfogyasztásira. Sokkal inkább szolgálja tehát a közfogyasztás érdekeit, ha a gazda a felesleges sertéseket bocsátja áruba, mintha zsírt köteles beszolgáltatni. Egyidejűleg jelent meg a 8050. számú miniszteri rendelet is, amely kimondja, hogy az önellátó háztartásokban sertészsírból, hájból, szalonnából együttvéve személyenkint iegfeljebb 11 kilogramm tartható. Ennek a 11 kilogrammos fejadagnak a megállapítása a földművelő lakosságra né^ve teljesen elégtelen. A pendelet, úgy látszik, csak a zsírszükségletet veszi figyelembe, azt is nagyon szűkösen, mert a földmíves lakosság zsírszükséglete az ő táplálkozásánál és munkateljesítményénél fogva ennél jóval nagyobb. Nem vserai azonban egyáltalában figyelembe, hogy a földműves lakosság egyik legfontosabb élelmiszere a szalonna, melyre, mint főtáplálékra feltétlenül szüksége van. IÁ. múltban érvényben volt rendelkezésiek az étkezési szalonnát mindig kivették a korlátozások alól. Lehetetlen tehát, hogy a rendélett most ezt is belevonja a megállapított zsíradagba. Feltétlenül szükséges tehát, hogy a nehéz testi munkát végző földmíves lakosság zsíradagja felemeltessék, és hogy az étkezés céljára szolgáló szalonna ebből a felemelt adagból is teljesen kivétessék. Sraeptember 25-én jelent meg a 6920. számú rendelet, amely kimondotta, hogy 75 kg-nál nagyobb súlyú sertésf állatvásáron kívül forgalomba hozni tilos. Ez azt jelentette volna, hogy hízott sertést nem lehet a háznál eladni, hanem mivel egy járásban többnyire csak egy helyen van sertéspiac, 25—30 kilométeres távolságról is be kell szállítani a járás központjába a hízott sertést eladás végett. Tudjuk, hogy ez ^teljesen lehetetlen, mert a hízott sertés a szállítást nem birja ki, rvagy elpusztul, vagy ha oem is pusztul el, mindenesetre veszít a súlyából, ha pedig a gazda nem tudja eladni, akkor kénytelen visszavinni, emellett még fuvarba is kerül a dolog. Azt is jelentette ez, hogy a helybeli húsiparos nem vásárolhat otthon sertést, hanem neki is el kell mennie a járás központjába és onnan talán a saját községéből, 30 kilométerről bevitt hízott sertést haza kell vinni. Főleg a kisgazdákat sújtotta volna ez 1941. évi december hó 17-én, szerdán. a rendelet igen nagy mértékben, legfőképpen éppen a legkisebbeket, akiknek, nem rendelkezvén fogattal, fuvarost kellett volna fogadniok. Erről a rendeletről már megjelenése pillanatában lehetett tudni, hogy végrehajthatatlan. A minden oldalról jövő általános felzúdulásra és tiltakozásra három hét múlva visszais vonták ezt a rendeletet. Iskolapéldája ez annak, hogy felesleges olyan rendeletet kiadni, amelyet, mint végrehajthatatlant, úgyis vissza kell vonni. Meg kell állapítanom, hogy a közellátási minisztériumban, főleg az ennek kebelében működő Közélelmezési Hivatalban nagyon kitűnő mezőgazdasági szakemberek is vannak, sajnos, azonban ezeknek a rendeletek kiadása körül alig van szavuk, nekik csupán a végrehajtás a kötelességük. Az elmondottak alapján is arra a következtetésre kell jutnom, hogy helyesebb és megnyugtatóbb lenne, ha a mezőgazdasági termelés és az ezzel kapcsolatos kérdések, így természetesen az árszabályozások ügye is, visszahelyeztetnék a földmívelésügyi minisztérium hatáskörébe, a közellátási minisztérium hatáskörében pedig, amennyiben az fenntartatik, csak a már előállított és rendelkezésre álló készletek elosztása maradna meg, mint azt maga a minisztérium elnevezése is helyesen kifejezi. A közellátási kérdések során különös nyomatékkal kell az illetékesek figyelmébe ajánanom a gyapjúár kérdését. Mindenki tudja, hogy a gyapjú egyik legfontosabb és légnélkülözhetetlenebb közellátási cikk. Számtalanszor _ megmondották a. hozzáértők, hogy a gyapjú ára ma már évek sora óta nincs kielégítő módon megállapítva, de különösen lehetetlen volt az idei gyapjúármegállapítás, amelv a tényleges termelési költségeket egyáltalában nem vette figyelembe és egy nagyon is rossz kompromisszum eredménye volt, amelyből a gazdák húzták a rövidebbet s amelyben sem a megkérdezett szakértők, sem a földmívelésügyi minisztérium álláspontja a legtávolabbról sem érvényesült. A szerencsétlen gyapjúármegállapítások következtében fogyott meg a birakálolmány és esetit vissza természetesen a gyapjútermelés is nagy mértékben. Nyilvánvaló közérdek volna, hogy ne csak a gyapjútermelés további csökkenését akadályozzuk meg, hanem lehetőleg annak fellendülését és emelkedését is elősegítsük. Ez azonban csak az által érhető el, ha végrevalahára a gyapjú ára megfelelő szinten a tényleges termelési költségek alapulvételéyel nyer megállapítást. Ezt pedig minden mellék; tekintet félretételével és minden illetéktelen és hozzá nem értő befolyás kiküszöbölésévái, egyedül és kizárólag a hozzáértő mezőgazdasági szakférfiak véleménye alapján kell eszközölni. Az ármegállapítás nagyon sürgős lenne, hogy a gazda tudja, milyen árat kaphat a jövőben, mert ha ezt nem tudja és abban a bizontyalanságban marad, hogy a gyapjúra ismét rá kell majd fizetnie, félő, hogy a gyapjútermelés újabb visszaesésével kell számolni. Rá kell mutatnom aura» hogy a földmívelésügyi minisztériumnak van egy igen kitűnő intézménye, a Mezőgazdasági Üzemi és Költségvizsgáló Intézet, amelyben elsőrangú szakférfiak működnek, akik tudományos alapon foglalkoznak a mezőgazdasági termelés költségeivel, akiknek tudására és munkásságára világviszonylatban is büszkék lehetünk. Ennek a kitűnő intézetnek szakvéleményét kel-