Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-54

Az országgyűlés felsőházának 54. ülése kétszer kapált és háromszor kapált kukoricaparoellákoii. Frappáns eredmények jöttek ki. Nagyon szerényen számítva holdanként négyöt mázsával tudnánk gyarapítani tengeri termelésünket. Ez 3.800.000 katasztrális holdon több mint 14 millió métermázsa, 140 ezer vaj gón gyarapodást, nemzeti jövedelmet, nemzeti vagyont jelent. Nagyon elszomorító, hogy ezt a hatalmas lehetőséget, amelyet a jó Isten a kezünkbe adott, nemtörődömségből kihasználatlanul hagyjuk. Pedig ez zsír- és szalonna termelésünk alapja. Talán felesleges bővebben fejtegetnem, hogy honvédelmi szempontból is mit jelent ez. Nagyon kérem a földművelésügyi miniszter urat is, vegye kezébe a kukoricakérdést. Ha olasz szövetségünk megnyerte a búzacsatát, akkor nekünk, magyaroknak igazán bűn volna a nemzeti termelés ellen: nemtörődömségből elvesztenünk kukoricacsatánkat. (Ügy van! Ügy van!) A közellátási miniszter úr nagyon bölcsen látja: abból nem élhetünk meg, hogy megmaradt készleteinket osztogatjuk, hiszen egyszer az osztogatásnak is vége, és ha nem tudjuk megindítani a termelést, akkor nem is tudom, hogy hogyan fest majd a jövő. De szerencsére nem engedem át magam a pesszimizmusnak, hiszen megvannak a módok és eszközök arra, hogy segítsünk ezen a kérdésen. Nagyon örvendek, hogy a közellátási miniszter úr ő exeeilenciája is megállapította: a közellátási kérdés elsősorban termelési probléma. Ö excellenciája ezzel fejére ütött a szögnek és rámutatott az egész kérdés kulcsára. Csak azokat az elmulasztott időket sajnálom, amikor készleteket tudtunk volna gyűjteni. Sajnálom, hogy két katasztrofális esztendőnek kellett megtanítania bennünket arra, hogy az egész dolog kulcsa a termelés. T. Felsőház! Legyen szabad most — nem fogom sokáig untatni a Felsőházat, {Halljuk! Halljuk! — Egy hang a középen: Szakszerűség!) arról is fogok bosztálni, — a termelésnek egy-két gátló és egy-két fokozó, serkentő szempontjával foglalkoznom. A háborús állapottal természetszerűen vele jár az, — hiszen ez talán a tankönyvekben is benne vau, — hogy a mezőgazdaságot akkor fosztja meg a termelés eszközeitől, amikor viszont vele szemben a legnagyobb igényeket támasztja. Ez így van mindenütt a világon, ahol háború van. Éppen ezért, ha ezekhez még hozzászámítjuk a többi gátló körülményt, amely a termelést gátolja, akkor jogos a gazdatársadalomnak az a törekvése, íhogy a gátló körülményeket viszont termésfokozó intézkedéseikkel parallizálják és parírozzák. Termelésünk gátló fényezői között a legkárosabb az a nagyfokú bizonytalanság, amelyet sajnos, sikerült különféle intézkedésekkel termelésünkbe belevinni. Csak egy kis jelentéktelennek látszó példát hozok itt fel. Itt van az úgynevezett lefölözés, amelyre nagyon megnőtt most már az étvágy. Felhozok egy konkrét példát, a borsó példáját. Kora tavasszal leszerződünk a borsora, megkapjuk a termeltető cégtől a magot, kitermeljük azt a borsót, ahogy elő van írva, manipuláljuk, kézzel válogatjuk és amikor ezen túlvagyunk, akkor összeül egy bizottság — én is a napokban voltam egy ilyen bizottságban — és ott hetekig, hónapokig gyötörnek, kínoznak bennünket, hogy a sajátmagunk által kitermelt borsóból mennyit fölözzenek le. (Ügy van! Ügy van!) Más terményeknél is megvan ez a lefölözés. Nem mondom, hogy nem szívesen hozunk áldozatot, de ha már áldozatot kell hozni, akkor mondják 1941. évi december hó 17-én, szerdán. 355 meg előre, hogy mennyit fognak lefölözni, de ne a gazdasági év végén kezdjék kanállal a lefölözést, amikor mar végigszenvedtük egy gazdasági év minden nyomorúságát. Ez borzasztó bizonytalanságot visz bele a termelésbe. (Úgy van! Ugy van!) T. Felsőház! Termelésünknek egy másik, talán még ennél is fontosablb gátló körülménye a rentabilitás^ hiánya. Ezzel kapcsolatban legyen szabad idéznem a pénzügyminisztei úrnak — nagyon sajnálom, hogy ő excellenciája nincs itt — egy mondatát, illetve egy elszólását, amelyet a képviselőházban november 27-éu hallottunk tőle. A napló vonatkozó része szerint ezt mondotta a pénzügyminiszter úr ő excellenciája (olvassa): »Politikánknak tehát arra kellett irányulnia, hogy a mezőgazdaság, tehát az a termelpsi ág, amelyből a, lakosságnak nagyobbik fele él, közvetlenül kifizető termelési ág legyen és ezért olyan mezőgazdasági árakat alakítsunk ki, amelyek mellett a magyar gazdák megtalálják a számításukat.« (Taps jobbfelől. — Egy hang a szélsőbaloldalon: Ma, nem találják meg! — Elnök csenget.) Erre a pénzügyminiszter úr azt mondotta: »Hogy megtalálják-e vagy sem, ez örök vita marad«. fin azt hiszem, t, Felsőház, hogy ő excellenciája itt egy kis lapszust követett el. Ezt onnan gondolom, hogy a képviselőházban maga a földművelésügyi tárca előadója mutatott rá arra, hogy milyen óriási visszaesés történt a sertéstenyésztés teréu és ezen csak úgy segíthetüuk, hogy jobb árpolitikát kell bevezetnünk; rámutattak a képviselőházban arra is, milyen visszaesés van például a juhászat terén. Ha meggondoljuk, hogy visszaesett cukorrépatermelésünk, dohánytermelésünk, stb. mind a rentabilitás hiánya miatt, akkor azt hiszem, ez már nem örök vita és ez a vita a termelés örök törvénye, a rentabilitás törvénye értelmében már eldőlt és pedig eldőlt a gazdák javára, eldőlt azoknak az irányelveknek irányában, amelyeket mi mindig reklamáltunk, amikor rentábilis árakat kértünk. T. Felsőház! Világhírű közgazdászok, akik a termelés gyökereit keresik és a gyökerekig hatolnak le, megállapították azt a kissé paradoxán hangzó tételt, hogy minden emberi tevékenységnek és így a termelésnek is legősibb rugója az egoizmus. Az egoizmussal úgy vagyunk, t. Felsőház, mint a mérgekkel. Egy orvos barátomtól hallottam, hogy a legnagyobb mérgek, például a sztriehnin, az arzén, az atropin, nagymértékben feltétlenül halált okoznak, de az orvosi tudomány szolgálatába állítva a szenvedő emberiség legnagyobb jótevői. Ugyanígy vagyunk az elemekkel is. A víz, a tavaszi, májusi eső a legnagyobb áldás, de a pusztító talajvíz a mezőgazdaság megölője. Ha végignézünk a világtörténelmen és a művészetek történetén, látjuk, hogy az emberi egoizmusnak azt az undortkeltő antiszociális típusát, amelyet az összeharácsolt kincseit görcsösen védő Harpagon jelképez, már az ókorban ostorozták, már Plautus vígjátékaiban, azután később Molière vígjátékában kipellengérezték és azóta is a leghíresebb írók és festők állandóan pellengérre állították; az emberi társadalomnak ezeket az élősdieit a mi társadalmunk is üldözi a büntető jogszabályok egész tömegével, amelyek az árdrágítók, áruelrejtők és áruhalmozók ellen irányulnak. Amilyen bűn azonban a közösség ellen és amilyen antiszociális a Harpagónoknak ez a típusa, éppen olyan alapvető motorja termelésünknek, a magyar gazdának, a magyar gazdálkodó ember-