Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-53

338 Az országgyűlés felsőházának 53. ülése ma a háború közepén egy ilyen merész erő­próbát megkísérelnie az országnak, amikor a másik oldalon ennek komolyabb szüksége­sem mutatkozik. Hiszen a német vezér éppen tavalyi vitánk óta Jónak, látta kijelenteni, hogy Németország a barátai közé sorolhat belső berendezkedésétől, tehát alkotmányától függetlenül mindenkit s tőlük távol áll, hogy azt a rendszert, amelyet itt nálunk ^ jónak lát­nak Hitlernél hitlerebb, pápábbnál pápább módon hirdetni, bárkire is ráoktrojálják. (Ügy van!) Mélyen t. Felsőház! Van azonban még más érvünk is. Többen figyeltük azt a vitát, amely ebben a kérdésben a másik Házban lefolyt. Alig tudtunk abból valami konkrétumot meg­fogni. Legfontosabbnak látom, nem mint "új, hanem mint a magyar közvéleménybe most különösebben bedobott érvet, hogy a parla­mentáris kormányzás a kormányzati állan­dóságot, stabilitást veszélyezteti. Hát ha va­lahol, akkor ebben az országban nem lehet ezt az ellenérvet felhozni. (Ügy van!) Nézzünk vissza a legutóbbi emberöltőre. Voltak itt gyorsan egymásután következő kormány válto­zások 1 ? Hiszen csak öt-hat miniszterelnökünk volt, ezek közül is sajnos, kettőt a halál vál­tott meg ettől az állástól! Nincs tehát igazán semmi ok arra, hogv azzal vádolhassa valaki a legfőbb, magyar államirányítást, hogy itt máról holnapra folyton változó, oszcilláló, egymással ellenkező politikai irányzatok ve­zetnék az országot és tartanák az ország gyep­lőjét kezükben. Azt hiszem azonban, mélyen t. Felsőház, hogy az a terv, amelyet a boldogult miniszter­elnök jónak látott hangsúlyozni, hogy ő^ a magyar közigazgatás és a magyar alkotmány reformját együtt fogja idehozni, most már el­ej tettnek tekinthető azzal a nyilatkozattal, amelyet a miniszerelnök úr Ő excelleneiája az alsóházban tett, de főként azzal a nyilatkozat­tal, amelyet a belügyminiszter úr ő exeellen­ciáia szintén ismételten és aláhúzottsn hang­súlyozott, hogy a magyar közigazgatásnak ( — amely, nem tagadom, meggyőződésem szerint maholnap legnagyobb -belpolitikai problé­mánkká kezd válni — reformjával most már igazán nem fog késni. Mélyen t. Felsőház! Engedtessék meg nekem, hogy a közigazgatás kérdéséről né­hány szót szóljak, mert — nem akarom azt a kifejzést használni, hogy az, veszőparipám, — de húszévi törvényhozói működésein alatt n ez foglalt el engem legjobban. Az a meggyőző­désem, hogy a magyar közületi szervek munkamódszere, munkaüteme sürgős, komoly revízióra szorul, mert ha nem akarunk le­maradni a nemzetek versenyében, itt minden pere késedelem katasztrofálissá válhat, (Úgy van!) A belügyminiszter úr maga is bizonyos elégedetlenséggel és majdnem türelmetlenség­gel állapította meg, hogy restelli már, hogy nem tudta eddig a törvényhozás elé hozni ezt a javaslatot. Éppen ezért nem veheti rossz­néven tőlünk, ha ebben a Házban is többen vagyunk és valószínűleg leszünk, akik ezt a kérdést felvetjük. Ismétlem, legnagyobb bel politikai problémánk ez, amellyel egyenran gúnak csak a nemzetiségi problémát tartom de azt is megállapítom, hogy ez a két probléma egymástól elválaszthatatlan, mert a felsőház bölcsesége bizonyára meg fogja állapítani, hogy a jó közigazgatás körülbelül már a, nemzeti­ségi kérdésnek is félig-meddig jó elintézése. 1941. évi december hó. 16-án, kedden. (Ügy van! Úgy van!) Éppen ezért nagyon szeretném, ha — bármennyire is érthető, hogy a magyar tisztviselői kar ragaszkodik a tria­noni ország határain belül való maradáshoz — nem válnék kontraszelekciós állománnyá a nemzetiségi vidéken lévő közigazgatási tiszt­viselői kar. Oda igenis küldjük ki a tudásban, karakterben, képességben legkitűnőbb embe­reinket és tegyük lehetővé, hogy munkájukat gátlás és akadály nélkül végezhessék. (He­lyeslés.) Mélyen t. Felsőház! Ebben a kérdésben van egy álláspontom, amelyet kénytelen vagyok ismét hangsúlyozni. Meg vagyok róla győ­ződve, hogy a belügyminiszter úr ő exceilen­ciája komolyan akarja és talán most már tudja is azt a kódexkomplexumot hozni, amely, mint örömmel látjuk, a szervezetet, az eljárási részt is és minden egyéb kérdést fel­ölel és rendez. Megértjük, hogy miért nem tudta ezt eddig hozni a miniszter ár, de azt is látjuk, hogy megint újabb és újabb esemé­nyek tornyosulnak felettünk, a háborúba be­felé megyünk és a miniszter úr pedig egy olyan tárcát képvisel,, amely három miniszter­nek is elegendő volna, hiszen óriási ügykör­halmaz van a tárcájában, akkor ' éngedtcsséík meg, hogy megkérjük arra, ha mégis úgy ala­kulna a helyzet, hogy nem tudná ezt a refor­mot abban a formában és úgy hozni, ahogy szeretné, egy egységes szép kódex formájában, akkor se várjon tovább! A mi álláspontunk az, hogy a racionalizálás — sajnos, jó magyar szót nem találok rá — nem igényli feltétlenül az egységes szabályozást, hiszen ha az alatt a 12 év alatt, amely azóta elmúlt, amióta az első ügyrendi rendelet megjelent, nem ragaszkod­tak volna ahhoz az elgondoláshoz, hogy egy­séges és nagy kódexet hozzanak, akikor meg vagyok róla győződve, hogy számos kérdést konkrét intézkedéssel, még csak nem is rende­lettel, hanem rendelkezésekkel is lényegesen előbbrevittünk volna ebben az országban. (He­lyeslés.) T. Felsőház! Én azonban kénytelen va­gyok még egy megállapítást tenni ezzel kap­csolatban. A legkitűnőbb eljárási rendszer to­vábbá a hatásköröknek és a szervezetnek leg­ideálisabb lebontása, — mert hiszen csak erről lehet nálunk szó— nem elegendő és nem meg­felelő, ha nincs szorosan kapcsolatban egy személyi politikával. Mint elég hosszú időn át volt köztisztviselő, némi tapasztalatokkal is rendelkezvén ebben a kérdésben, engedtessék­meg nekem, hogy; a kormányelnök úrhoz és a belügyminiszter úrhoz is, aki alá a legtöbb közigazgatási tisztviselő tartozik, azt a kérdést intézzem, válasszák már egyszer el a tisztvise­lői pályán az átlagot megütő vagy átlag alatt maradt, tisztviselők kategóriáját azoktól, akik képességeik, tehetségük, tudásuk, szor­galmuk és egyéb tekintetben meglévő arra­valóságuk folytán is arra hivatottak, hogy vezető állásba kerüljenek. Tegyük már egy­szer félre az, anciennitásnak mindent letipró gondolatát. Ma sem felejtem el, hogy amikor fiatal tisztviselő koromban először kaptam önálló hatáskört, akkor munkakedvem, felelős­ségérzésem és minden tulajdonságom, ami egy jó tisztviselőt jellemez, megtízszereződött és' megszázszorozódott. Egy új szelekciós sziszté­mát kell bevezetni, azonban a protekciónak' — itt azután mindnyájunknak bizonyos fele^ lősséget kell vállalnánk — teljes kizárásával. Talán valahogyan úgy, amint a katonaságnál

Next

/
Thumbnails
Contents