Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-53

Az országgyűlés felsőházának 53. ülése 191*1. évi december hó 16-án, kedden. 337 háborús állapotot Magyarországgal széniben i« lenn a Hónak tekintjük. Ezt óhajtottam a mélyen t. Felsőháznak bejelenteni és kérem 'bejelentésem tudomásulvételét. (Hosszantartó, élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Klniik: Méltóztatnak a miniszterelnök űr bejelentését tudomásul venni? (Igen!) Ha ige'n-, ily értelemben mondom ki a határozatot. Szólásra következik Örffy Imre n méltósága. Örffy Imre: Nagyméltóságú Elnök Ür> Mélyen t. Felsőház! Nemcsak a közvetlenül elöltem felszólalt miniszterelnök úr ő excelleneiájának szavai megerősítenek abban, hogy túlzott az, az. aggodalom, hogy ezekben a rendkívüli időkben a parlamentben széles vitát folytatni nem ildomos és talán nem is való. Megszűnt ez az aggodalmam különösen azért, mert valóban itt volt már az ideje annak, hogy meghallj« innen az ország azt, amit a magyaroroszokuak, ruténeknek leghivatottabb képviselője mondott, hogy legyen egy fóiuHi, ahonnan mindenki hallja és pedig' örömmel hallja azt, amit ő excellenciája nekünk mondott. (Ügy van!) Azt hiszem, a felsőház minden tagja osztozik abban a szerény megállapításomban, hogy a ruszin nép nyelvi, kulturális, népi és minden jogus igényénsk legteljesebb kielégítése leghőbb vágyunk és nem kívánunk tőlük mást. mint azt, amit ő exeelleneiája prezentálni szíves volt. Tartsák meg államhűséíüiket és ha kell, itt-ott fejlesszék mindezt. Talán még egy kérést intézünk hozzájuk: legyenek rajta, hogy fokozatosan tanulják meg a magyar állam nyelvét. Többet nem kívánunk; azt hiszem, hogy c>z a kérésünk nem szerénytelen. (Ügy van!) Azt hiszem azonban, mélyen t. Felsőház, hogy vitánknak továbbmenő komoly indoka is van. Ma már nem a köntörfalazásnak, a fal mellett való meghűzódásnak és a nyilt színvallás elmellőzésének idejét éljük. Mindenkinek ide kell jönnie és színt kell vallania azokban a kardinális kérdésekben, amelyek ma — nyugodtan mondhatjuk és túlzás nélkül megállapíthatjuk — a magyarság sorskérdései, legyenek akár külpolitikai, akár belpolitikai vonatkozásúak. Aláhúzom a külpolitikai vonatkozást is, a nélkül, hogy erről a kérdésről tovább akarnék beszélni, mert semmiképpen sem találnám ezt magyar emberhez méltónak: kritizálni azt a külpolitikai vonalvezetést, amelyet a nemzet túlnyomó nagy többsége helyesnek talál. Elítéljük tehát az olyanokat, akik négyszemközt, a nyilt színre ki nem állva, kritizálnak, de a pódiumra nem mernek kiállni. (Ügy van!) Belpolitikai kérdésekről kell tehát vitát provokálnunk ebben a Házban. Nem tagadom, hogy belpolitikai kérdéseink között kettőt-hármat olyannak ítélek meg, amely mellett az összes többi eltörpül. Szerény felszólalásomnak tehát csak ezeket választom tárgyaiul. Amikor boldogult miniszterelnökünk, gróf Teleki Pál a törvényhozás másik házábaxi tavaly felszólítást intézett a magyar törvényhozáshoz, hogy foglalkozzék a magyar alkotmány továbbépítésének, reformálásának kérdésével, akkor csodálatosképpen ez a Ház volt az első, amely komoly, lelkiismeretes é« aggodalmas mérlegelés tárgyává tett© ezt a kérdést. Gróf Teleki Pál megnyugtatott bennünket, hogy ne aggodalmaskodjunk, hiszen szándékai nem mennek messze, mégis valahogy nagy kérdőjel meredt elénk, és mered ma is bizonyos fokig a magyarérzelmű közvélemény elé, amellyel egyszer szembe kell néznünk és színt kell vallanunk. Színt kell vallani annál is inkább, mert anélkül, hogy kritikát óhajtanék gyakorolni, — a parlamenti illemmel ez nem is volna összeegyeztethető — meg kell állapítanom, hogy igenis ellentétben a tavalyi költségvetési és appropriáeiós vitával, az idén a másik Házban is igen lényeges, ponderábilis szónokok is jónak látták taglalni ezt a kérdést. A magyar közvélemény egy része, sajnos, még ma

; sincs kellően tájékoztatva erről a kérdésről, és

4 az első biztató fecske, az első örvendetes jelenség, azt hiszem, a miniszterelnök úr ő excellenciájának képviselőházi beszéde volt. A képviselőház egyik prominens szónokával szemben megállapította, hogy ebben a kérdésben is, mint mindenben, a mérsékelten való haladásnak, a minden radikális és forradalmi ízű iíjítások mellőzése szükséges. ( Helyeslés.) Bátor voltam tavaly egy-két olyan indokot felemlíteni, egészen speciális magyar vonatkozásban, amely ellene szól egy ilyen radikális változásnak. Ezek megismétlésével nem is fárasztanám a mélyen t. Felsőházat, mégis fel kell vetnem a kérdést, hogy tavaly óta, egy esztendő óta, mialatt bizony sok és nagy esemény történt, változott-e az a helyzet és tényállás, amelynek alapján ítéletünket megalkottuk. Az a tény, hogy nagy nemzetek jónak látták a joboldali forradalom útját választani, — nagyon jól tudjuk — főleg azon alapul, hogy bomlasztó szélsőbaloldali erők megrázták az illető államok alapépítményét, kérdésessé tették létét és Mussolininak, Hitlernek, de Salazámak is, nem volt más választása, mint az az út, amelyet választott. Mi elintéztük ezt a kérdést sokkal hamarabb és szerény véleményem szerint olyan eszközökkel, amelyeket nyugodtan bocsáthatunk majd a történelem ítélőszéke elé. Alakítottunk egy kereiszény, jobboldali, mérsékelt magyar irányzatot, amely már huszadik esztendeje tart és merjen valaki^ ideállni azzal az állítással, hogy ez az irányzat viruleneiájából, jobboldali ságából, kereszténységéből veszített! Nem! Fejlődött, különösen egy irányban és ezt alá kell húznom: abban az irányban, amelyet ebben a felsőházban különös nyomatékkal kell hangsúlyoznom, a szociális gondoskodás irányában. (Ügy van! Nem lehet feladatunk és a felsőház tekintélyével is alig lenne Összeegyeztethető, hogy minden nyelvöltögetésre reagáljunk, egyet azonban nyugodtan megállapíthatunk, és e tekintetben egyik prominens, de sajnos, már elhunyt kitűnő tagunk, Juhász Andor megállapítására hivatkoznom: ez a Ház soha, de sohasem gördített komoly akadályt a szqeiális, a népjólétet előmozdító javaslatok törvénnyéválása elé. (Ügy van!) De kérdezem, változott-e a helyzet azóta más vonatkozásban? Hiszen beljebb mentünk a háborúba, mint voltunk és amikor tény. hogy azok a nagy nemzetek, amelyek jónak látták a diktatórikus berendezkedést magmkra nézve elismerni, mind p második világháborút megelőző időben tették meg ezt a kétségtelenül nagy, komoly és bizonyára az ő állami létüket is próbára tevő kísérletüket! Szabad-e, lohet-e íeh';t