Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-36

Az országgyűlés felsőházának S6. ülést sodik táborába sorozott ideális koilektivisták között szintén vannak hasadékok. Viszont a második táborba tartozó ideális koilektivisták konnyeoben megérthetik egymást az első táborba tartozó patriarchális es konzervatív gondolkozású emberekkel, mint a saját táborukba tartozó azokkal a koliektivistákkal, akiknek céljaik megvalósítására minden eszköz jó. T. Felsőház! Gondoljunk csak a népfrontokra, hogy mit csináltak ezek. Spanyolországot polgárháborúba vitték, Franciaországot elbuktatták és Magyarországot is a feldarabolás veszélyébe sodorták. (Jüázár Ferenc: Ez is a második skatulyába tartozik!) Arra pedig, hogy a két ellenkező tábor egyéb csoportjai is milyen könnyen juthatnak közös nevezőre, már gyakorlati példát is könynyen találunk. Mert kérdem, t. Felsőház, lehet-e szociális téren élesebb ellentétet elképzelni, mint amilyen a galambleikű ember elképzelése szerint Marx világpolgárai és nagykapitalistái között van, illetve kell hogy legyen

1

? Es mégis, amikor a székesfővárosban Wolff Károly kibontotta a keresztény nemzeti lobogót, hirtelen közös nevezőre jöttek ők, olyan szépen megárultak egy gyékényen, mintha mindig összetartoztak volna. En la,ttam e harcot, mert hiszen mellettem ülő t. székesfővárosi barátaimmal együtt, résztvettem abban a nagy harcban, abban az örökké emlékezetes törvényhatósági lajstromos választásban, ahol a mi ellenünk kialakult párt egyik szavazólistáján első helyen volt jelölve a Képszava főszerkesztője, a második helyen pedig egy közismert, dúsgazdag pesti bankvezér. — De nem áan az egyetlen bankvezér, — viszont a szakszervezet hatalmasai valamenynyien ott voltak a közös fronton. Azt hiszem, hogy ha Iinrédy Béla az ő társadalompolitikai szemléletén kívül egy kis történelmi visszapillantást is vetett votbua^ az eszmék fejlődésére és még inkább, ha némileg beletekintett volna az embernek, mint a társadalom individuumának természetrajzába is, akkor sok tekintetben más meggyőződésre jutott volna. Az eszme fejlődésére való történelmi viszszapillantás eredményeképpen — csak távirati stílusban szólva — megállapíthatjuk vagy tudomásul vehetjük, hogy a liberalizmus, mint az előző korszak uralkodó eszméje, a francia forradalmi eszméknek a leszurődése volt. Arranézve, hogy a liberalizmus miképpen érvényesült Magyarországon, nagyon érdekes és tanulságos az a vita, amelyet ebben a kérdésben Szekfü Gyula, a történetíró és Concha Győző, a kiváló állambölcsész folytatott egymáissal. Szekfü Gyula egyik történelmi munkájában a liberális kort a dekadencia korának minősítette. Erre felszisszent Concha Győző és valóban nagy ékesszólással és igen nyomós érvekkel kelt a liberalizmus védelmére és végül is odakonkludált, hogy Szekfü Gyula voltaképpen nem ís ismeri a valódi liberalizmust. Erre viszont Szekfü Gyula azt válaszolta, hogy ő mint történetíró csak arról a liberalizmusról írhatott történelmi munkát, amely liberalizmus a való életben megnyilvánult, nem pedig arról, a liberalizmusról, amely csak a jóhiszemű bölcsek elképzeléséiben élt. Ezen az alapon tehát úgyszólván történelmileg lehet megállapítani azt, hogy Magyarországon, de másutt is bizonyára, kétféle liberalizmus volt: volt egy papíros-liberalizmus, amely jó is lehetett volna, ha érvényesülj és ezenkívül volt egy valóságban érvényesülő 4iIHO- évi december hó 11-én, szerdám.. 23 öeraiiznius, amely végeredményben a. maga túlhajtott individualizmusával válságba vitte az országot. Túlhajtott individualizmust említettem; azonban ebben a túlhajtott individualizmusban nem az individualizmus volt a baj, hanem a túlhajtás. Mert tulajdonképpen mi az individualizmus? Nem más, mint az ember, a társadalomi individuuma létfenntartási ösztönének a megnyilatkozása. A természettudósok már igen sok könyvet írtak az emberi ösztön elméletéről, tehát nagyon Indokolt és kívánatos, hogy erre a tudományra felfigyeljenek a szociálpolitikusok is, akik állandóan az individuumokkal, az emberi egyedekkel operálnak. Az ösztön nagyon sokszor tudat alatt működik, de tudatossá válva is mindig lendítő erőt jelent az emberek elhatározásaira és cselekedeteire, tehát ezeket biológiai adottságoknak tekinthetjük.Ilyen adottság a létfenntartás ösztöne is, amiről szóltam. Ezért az individuális megnyilatkozást semmiféle szociálpolitika se akarhatja abszolúte kizárni, mert különben a természeti törvénnyel jönne összeütközésbe. Viszont vannak egyéb és sokszor ellentétes irányban működő emberi ösztönök. Ilyen például -— hogy mindjárt a tárgyra térjek — a társulási ösztön. Van faj fenntartási ösztön is, de nem ez, hanem a társulási ösztön ösztönzi az embereket a családi életre. Szomorú példákat tudunk arra, hogy miféle katasztrófába jut az a társadalom, amely elnyomja a családi életet, de még az is, amely nem igyekszik megkönnyíteni a családi élet lehetőségét. A társulási ösztön a lendítőerő a nemzeti életre is és ezért a hazafiság a kiegyensúlyozott lelkű emberben szintén biológiai adottság. Tehát a természet törvényével jön összeütközésbe az is, aki a nemzeti életet el akarja nyomni, sőt az is,aki nem igyekszik elősegíteni a nemzet egyedeinek létfenntartásukban való megerősödését. Ezért bukott el a liberalizmus a maga túlhajtott individualizmusával. Elbukott, mert egyeseket túlfejlődni engedett és tűrte, hogy az erőtlenebb egyedek amazoknak ki legyenek szolgáltatva. A túlhajtott individuális rendszer lehetetlenülésének a reakciója az, hogy ma igen sokan álltak át az ellenkező síkra, tudniillik a közösségi eszme síkjára. De azért még senki sem vindikálhatja magának azt a jogot ennek az átállásnak álapján, hogy a szociális eszme az ő privilégiuma, avagy felfedezése. A szociális érzés társadalmunkat jelenleg az előzmények reakciójaképpen kétségkívül fokozottabb mértékben hatja át, mint az előző időkben. Ennek hatása alatt áll természetszerűen maga a kormány is és ehhez képest cselekszik. Nem szorul buzdításra sem és legfeljebb csak a fedezetről való gondoskodás okozhat részére gondokat. Ha pedig ma valaki rendszert készít a szociális kibontakozás céljára, különösképpen két dologra Veil ügyelnie.. Először is óvakodjék a rendszer egyoldalúságától, vagyis attól, hogy az ő rendszere alapján bármelyik emberi ösztön túlhatalmasodhassék a többi ösztön rovására és ezzel a társadalom kárára. Mert például a túlhajtott kollektivizmus, amely elnyomná az egyéniséget, az egyedeknek eme legtermészetesebb ösztönös megnyilatkozását és amely munie-