Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.
Ülésnapok - 1939-41
174 Az országgyűlés felsőházának 4-1. ülése 10 Uó. évi december hó 19-én, csütörtökön. juk diktatórkus dolgoktól való félelmekkel szemben, amelyek szintén nem tudom miért keltek, mert hiszen én bemutatkozó beszédeimben álláspontomat eléggé körvonalaztam — hogy ilyen kérdésekben, amelyek immanensek bennünk és amelyek a vérünkből valók, magyar ember nem változhatik, sőt nem is fejlődik. (Ügy van! Ügy van! —- Élénk helyeslés. — Huszár Aladár: Nem fejlődik!) Megmondottam az országgyűlés másik házában tartott beszédemben, de ott is idézve egy, a Magyar Élet Pártjában, azt hiszem, a nyár elején tartott beszédemet, hogy »Lehet az alkotmányt fel is függeszteni és — mondjuk — diktatórikusán kormányozni, de csak az tegye meg egy időre, akit úgy áthat az alkotmányos érzület, hogy ha felemeli ezt a patak egyik partján«, — tudniillik az alkotmányt — »leteszi a másikon, ez az akarata és tudja, hogy ezt meg is tudja tenni«, — tudniillik a visszatérteit — »mert ha nem«, — és pont ezt a szót használtam a pártban és az országgyűlés másik Házában is — »ha nem tudja letenni a másik parton, akkor az a kéz szentségtörő«. (Ügy van! Úgy van!) Ezeket mind megmondottam. A nézetem erről az is, hogy a diktatúra az államvezetésnek olyan formája, ami a vezetőnek és a vezetetteknek, tehát az illető népnek vagy nemzetnek karakteréiből folyik, mert hiszen a vezető is ugyanabból a népből való, tehát a vezetőnek és a népnek egyformán születnie kell a diktatúrára, mint államvezetési formára. A magyar nemzetnek az alkotmányosságimmanens " tulajdonsága, ennek következtében nálunk a diktatúrának is csak alkotmányos formája lehet. Ebben, azt hiszem, megfeleltem arra is, amit Somssich ő excellenciája hozott fel, hogy ragaszkodni kell a hagyományokhoz, a régi magyar alkotmány alapvető tételeihez. Azt hiszem, ezekben is és más beszédeimben is elég világosan megmondottam azt, hogy miről van szó. Arról, hogy megfontoljuk a következő félszázadra vagy évszázadra azokat az életformákat, amelyeket követnünk kell, amelyek egy gazdaságibbá vált világban megfelelnek az országgyűlésre és általában a közhatalom gyakorlására, az irányításra és osetleg a közigazgatásra vonatkozólag. Ez az állandó feladat egészen más s megint más feladatok elé állít, de legfeljebb pillanatnyilag az a háborús világ, amelyben rövid ideig élünk. Világos telhát, hogy senkinek sem szabad a nemzet évszázados életét a háborús világ két-három esztendejének szemszögéből megítélni. Ez világos. Somssich ő excellenciája néhány kívánalmat és axiómát is hozott fel. Azt hiszem, nem is azzal a pretenzióval, hogy vele mindent felsorol, azt mondotta: fenn keli tartani a kormány politikai felelősségét. Természetesen. Azután a kétkamarás rendszert. E mellett már föbbször leszögeztem magam. Ha a vármegyék az alsóházba kerülnének, akkor a törvényhatósági bizottság válassza a képviselőket, — mondotta ő excellenciája. Kérem, ezek megbeszélendő dolgok, hiszen éppen azért kellett kezdeményezéssel élnik hogy januak megbeszélése lehetővé váljék, miképpen csináljuk. Azt azután már bizonyára, mint az Orage, elnöke •méltóztatott mondani, hogy a "szabad társuláson alapuló érdekképviseleti szerveknek a törvényhozásban hely biztosítandó. Először szabályozni kell az érdekképviseleti szervek viszonyát egymáshoz, mégpedig nemcsak az egy foglalkozási csoportban lévőkét, hanem szabályozni kell egy bizonyos parallelítást, hasonlóságot, a konstrukció különbözősége között, ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, szabad foglalkozású, mondjuk, kamarák vagy érdekképviseletek szerint vagy akárhogyan is nevezzük őket. Nem szeretek mindig csak egy «zót, használni, mert akkor azt mindig félreértik, azt hívén, hogy most kamarát akarok ''s nem érdekképviseletet. En egyelőre csak organizmust látok, hogy minek nevezik, az nekem tökéletesen mindegy. Hogy a felsőház paritása kiegyensúlyozandó, az nyüvánvalólag következik a kétkamarás rendszerből. Első elaborátumomra, amely felében javaslat, felében kérdés, amelyet szétosztottam munkatársaim és főleg közjogászok között, a válaszoknak már egész sorát kaptam meg, de csak a karácsonyi ünnepeket tudom felhasználni arra, hogy átnézzem, átdolgozzam, összehasonlítsam őket és a javaslattételben egy lépessel továbbmehessek. Az egész kérdéssel kapcsolatban azt kérném még, hogy a magyar nemzet, jelesen Budapest népe, és főként azok, akik a történelem eseményeit, mint filmet nézik, ha máimás komoly dologban nem is tudják meg tenni, legalább ebben az egyben szálljanak magukba és gondolkodjanak. Gondoljanak a nemzet múltjára és jövőjére, váljanak a közvélemény tagjaiból a nemzet tagjaivá ós az alkotmány kérdéseit ne alacsonyítsák egyéb problémáink színvonalára. (Elénk helyeslés és taps.) Én nem jelszót dobtam fel, hanem egy komoly kérdést kezdeményeztem, nem a köz vélemény, hanem a nemzet előtt. Örffy igen t. felsőházi tag úr igen helyeden fogta fel a kédést, amikor azt mondotta, hogy a miniszterelnök kijelentése felhívás, hogy ezzel a kérdéssel minden alkotmányos tényező foglalkozzék. így is van. Azért is hozom fel^ az ő beszédét, mert ő vetette fel azt a kérdést, vájjon az alkotmányreform országgyűlési része vagy a közigazgatási 1 reform tárgyalandó-e előbb, melyiknek van prioritása. Erre az a válaszom, hogy az előkészítésben egyiknek sines prioritás^,, mert ezeket a kérdéseket, és a miniszteriális vonalban lévőket is, egyszerre kell átgondolnunk, nem pedig előzetesen végleges helyzetet teremtem az egyik vonalon, mielőtt a másikat is át nem gondoltuk. Hogy azután az országgyűlési tárgyalás és a végrehajtás milyen sorrendben történjék, és hogyan bonyolítsuk le ezt, ez éppen ezeknek a megbeszéléseknek és megtárgyalásoknak lesz eredménye. Nem szükséges — úgy a portugál, mint az olasz példából meggyőződtem róla — feltétlenül mindennel tökéletesen, az utolsó részletecskéig készen lennünk, mondjuk annyira, hogy ha kamarák vagy érdekképviseletek vagy hivatásrendek jönnek a parlamentbe, addigra már tökéletesen átformáltassanak, átgyúrassanak, átszerveztessenek és hozzá is szokjanak új életformájukhoz. Nem szükséges, hogy ez mind készen legyen akkorra, amikor esetleg az országgyűlést is megfelelően átformáljuk. Erre nincsen szükség. (Ügy van! Ügy van!) Mondom, a portugál és az olasz példia azt mutatja, hogy ez a befejezés nagyon sokáig tart és a dolgokat párhuzamosan is meg lehet csinálni. Ez azonban csak véleményem és tapasztalatom abból, amit ezek az egyéb reformok és különösen a portugál példa is mutat. Mert Portugália kis állam és így spkkal több tanulságot ad nekünk, mint a nagy államok berendezései, amely államok sok mindent megengedhetnek maguknak, amit egy kis állam nem tehet. (Ügy van! Ügy van!) Tehát