Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-40

Az országgyűlés felsőházának UO. ülése kek, amelyek a honvédséggel foglalkoznak. Ezt szerintem állandósítani kellene és kötelezni kellene a lapokat ilyen cikkek rendszeres közlésére, mert ha például a filmek bemutatásánál a kormányzat előírta azt, hogy 'bizonyos filmeket kötelesek a mozgóképszínházak vetíteni, azonképpen a napilapoknál, sőt bizonyos mértékben még a szaksajtónál is ki lehetnei kötni ilyen cikkek közlését, amelyeknek, természetesen megfelelő szakavatott szerzők tollából kellene kikerülniük. Lelket megragadó volt a filmhíradóknak egy időn át »Honvédségünk — büszkeségünk« címmel beiktatott kis epizódszerű bemutatója a honvédség életéből. Nagyon sajnálom, hogy mondjuk, a közvetlen harcias idők elmúltával ezek elmaradtak és szeretné'm éppen a honvédség' munkájának megbecsülése és szélesebb körökben való megismertetése céljából, ha a híradókban ezek a kis bemutatók folytatódnának és állandósíttatnának. (Helyeslés.) Mélyen t. Felsőház! Ha a magyar királyi honvédség ügyeivel való foglalkozás elsősorban és legfóképpen szívügyem és azért időztem ennél a kérdésnél, hogy ezzel hódolatomat fejezzem ki a magyar királyi honvédségnek, a honvédség vezetőinek és minden tagjának, akkor polgári pályámmal kapcsolatban főleg a kereskedelem kérdései azok, amelyeknek egyikével-másikával tiiisztán gyakorlati szempontból foglalkozni kívánok. A kereskedelem az, amely kis országokat is naggyá és hatalmassá tehet és egyébként szegény országokat gazdagíthat, is a lakosságot viszonylagos jómódhoz és gazdagsághoz juttathatja. Ezért nem elegendő a termelés fokozása 'és fejlesztése, ha a termények értékesítése és a fogyaszitókhoz való juttatása nincs biztosítva. Ez pedig tisztán a kereskedelem hivatása és egyben feladatai«. Ha a kereskedelemről beszélek, akkor főleg és elsősorban abban a vonatkozásban akarok róla megemlékezni, amely vonatkozásban ma az ország kereskedelmének úgynevezett átállítása, vagyis a kereskedelemben a keresztény rétegek vezető szerephez való juttatása történik. Valljuk meg, hogy főleg a kereszténység hibás abban, hogy kiengedte kezéből a kereskedelmet, amikor szinte mesterségesen hirdettük azt a felfogást, hogy a magyar emberben és a keresztényekben nincs meg a kellő képesség arra, hogy a kereskedelmi pályán boldogulni és érvényesülni tudjanak. Ezt a sokat hirdetett felfogást ma iparkodunk elméletben és gyakorlatban megcáfolni és meggyőződésem, hogy a tények fogják ezt a tételt valóra váltani, hogy igenis a kereszténység alkalmas ezeknek a pozícióknak a megszerzésére és megfelelő kiépítésére, ha kellő komolysággal és felkészültséggel lép a kereskedelmi pályára. (Ügy van!) E tekintetben pedig nem elég a kormányintézkedések sorozata, ha azokkal a keresztény rétegek kellő mértékben nem élnek, vagy nem tudnak élni. Itt mindenekelőtt a legteljesebb elismeréssel, hálával és köszönettel kell megemlékeznünk dr. Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi, valamint iparügyi miniszter úr ő nagyméltóságáról, az ő tervszerű, céltudatos munkájáról és működéséről, aki a kereskedelem keresztény kezekbe juttatása terén mind erőteljesebb lépésekkel és céltudatosabban, mind gyakorlatiasabban halad előre, mint talán összes elődei együttvéve, de legalább is azt az irányt, amelyet közvetlen elődei megindítottak, nemcsak átvette, hanem a maga FELSŐHÁZI NAPLÓ II. 1.940. évi december hó 18-án, szerdán. 157 részéről is a legtervszerűbben és a legeredményesebben iparkodik megvalósítani és kiépíteni. Az egyik eszköz, amellyel a kormány a keresztény elemeket a kereskedelmi pályára akarja terelni, az úgynevezett átképző tanfolyam. Akármennyire belenyúl az államhatalom a kereskedelmi életbe, bizonyos, hogy az új keresztény kereskedelmet az állam megteremteni és megvalósítani nem tudja, hanem erre csakis a társadalom képes. Érthető, hogy hat-hét hónap alatt nem lehet valakiből tökéletes kereskedőt nevelni, bármennyire ügyes is. az illető., Ehhez hosszú évek munkája,, tapasztalata és fáradsága kell, s előbb meg kell szeretnie és ismernie az ifjúnak azt a pályát, amelyet élethivatásául választott. Az átképző tanfolyamokkal kapcsolatban két észrevételem van. Az egyik az, hogy ez az átképzés nem elég gyakorlatias, mert ha az átképző tanfolyamok szakmák szerint tagozódnak is, mégis túl sok az elméleti és általános ismeretekre vonatkozó tananyag és viszonylag kevés a tényleges gyakorlati kiképzés. A másik dolog, amit szóvá akartam tenni, az, hogy az átképző tanfolyamokat elvégzett ifjak egy része is azonnal ott hagyja a kereskedelemben való elhelyezkedést, amint valamely közhivatalban tud elhelyezkedni. Másoktól is hallottam, de a saját prakszisomban is volt nem egy eset,„hogy• nagyon ambiciózus és igazán megfelelőnek látszó ifjú ott hagyta 150 pengő havi kezdő fizetéssel dotált állását abban a pillanatban, amikor az egyik minisztériumban felvették 90 pengővel, mint díjnokot. Ezek az ifjak őszintén megvallják, hogy főleg a nyugdíj az, ami őket erre csábítja, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben -csak felsőkereskedelmi, vagy legfeljebb gimnáziumi érettségivel az államnál anyagilag is rosszabb eredményt fognak tudni elérni, mint ahogyan a kereskedelmi pályán boldogulhatnának. Ezen kormányintézkedéssel kellene segíteni, mert lehetetlen helyzet az, hogy valaki az állam pénzén a tanulmányi idő alatt havi 100 pengő támogatással beiratkozik egy átképző tanfolyamra csak azért, mert pillanatnyilag más állása, vagy elfoglaltsága nincs és azután a legelső alkalommal otthagyja úgynevezett kitanult szakmáját és mint kezdő elmegy állami alkalmazásba, ahol mint mondom, hiányos előképzettségénél fogva nagyon nagy előmentelre amúgy sincs kilátása. Ennek a kérdésnek a megoldására egy központi katasztert kellene felfektetni, legcélszerűbben az értelmiségi munkanélküliség kormánybiztosánál, amelyben mindazoknak^ nevei nyilván volnának tartva, akik, az államhoz, városokhoz, vagy más közintézményekhez pályáztak _és ezeknek neve ebből a kataszterből azonnal törlendő volna, amint egy átképző tanfolyamra hivatnak be. így nem fordulhatna elő az az eset, hogy egy korábban beadott és csak később elintézett kérvény alapján közhivatalnál helyezkedhessenek el azok, akiket az állam gondoskodása már más élethivatásra nevelt. A másik megoldási mód az volna, hogy ilyen esetben kötelezni kellene ezeket az ifjakat, hogy az államtól kapott tanulmányi segélyt fizessék vissza, mert ezek az ifjak az ingyenes, sőt segélyezés melletti átképzésért nemcsak erkölcsi, hanem anyagi obiigóban is vannak, az állammal szemben. Az ilyeneket tehát nem volna szabad új hivatásuktól elvonni és ínég kevésbbé volna megengedhető, hogy az ilyeneket állami íróasztaloknál helyezzék el. 24