Felsőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 13. - 1940. október 17.

Ülésnapok - 1939-16

182 Az országgyűlés felsőházának 16. ülése Néhány héttel ezelőtt Antal István igazságügyi államtitkár úr a képviselőházban tartott beszédében jelezte is, hogy a minisztérium foglalkozik ilyen törvényjavaslat kidolgozásával. Nagyon kérem ezért az igazságügyminiszter urat, legyen kegyes ezt az igen sok szerencsétlen sorsú emberre nézve életkérdést jelentő javaslatot mielőbb approbálni és a Ház elé terjeszteni. Nem kétlem, hogy mind a képviselőház, mind a felsőház magukévá fogják tenni a javaslatot, hiszen ez csak helyrehozása egy régi mulasztásnak és kiépítése a büntetőtörvénykönyv által elfogadott elévülés intézményének és — ami sokak előtt és előttem is a legfontosabb — egyenes követelménye a megbocsátás krisztusi gondolatának. Jól tudom, hagy a rehabilitáció törvénybeiktatását sokan különböző elgondolással sürgetik. Nem akarok ezek felelt vitatkozni. Én minden melléktekintet nélkül, tisztán mint modern szellemű büntető jogász és mint őszinte vallásos keresztény emiber harcolok már évek óta a rehabilitáció eszméjének a magyar büntetőjogba iktatásáért, ami meggyőzőtlésem szerint egy nagy hiányát fogja pótolni a büntetőkódexnek. A büntetőtörvénykönyv miniszteri indokolása a legvilágosabban kifejezi, hogy a rehabilitáció törvén y beiktatásának alapgondolata helyes, sőt nagyon helyes. Hogy Csemegi mégsem vette fel a javaslatba a rehabilitációt, ezt csak azzal magyarázta, hogy a büntetőtörvénykönyv nem ismer becstelenítő bün tetőseket, a büntetésnek nem szabad megbees telenítő hatásúnak lennie, s ha valaki egyszer kiállotta a büntetést és kitöltötte a kiszabott politikai jogvesztést is, ezzel bűnbocsánatot kapott, levezékelte bűnének a következményi! és nem tekinthető többé becstelennek. Sol a büntetőtörvénykönyv 58. §-a világosan ki is mondja, hogy amennyiben valaki kitöltötte a rá kirótt jogvesztést, ettől kezdve közhivatalban újból alkalmazható. Sajnos, 1883 óta az újabb törvények hosszú sora negligálta és negligálja az 58. § rendelkezéséi, úgyhogy ma mái nincs más út ennek a téve« és igazságtalan elbánásnak az orvoslására, mint a rehabilitáció törvénybeiktatása. Épipen ezért a rehabilitáció törvény beiktatására fel let len öl szükség van, annál is inkább, meri ez ma minden európai állam büntetőtörvénykönyvében benne van. így csak a két legújabb és legjelesebb európai büntetőtörvénykönyvre hivatkozom. az 1930. évi olasz és az 1938. évi svájci büntetőtörvénykönyvre, amelyek a/ elévülés után szabályozzák a rehabilitációt. Valóban, ha biintetőtÖrvényköny vünk elfogadta az elévülést, azaz bizonyos hosszabb idő elteltével — 20 év elteltével — még a legsúlyosabb bűntett, a gyilkosság miatt sem engedi meg többé a büntetőeljárás megindítását, akkor ennek logikus folytatása és következménye az. hogy aki a bíró által rá kiszabott büntetést tényleg kiállotta, és akire nézve a mellékbüntetésül kimért politikai jogfosztás ideje is kifogástalanul letelt, azt mint büntetését kiállóit embert, nem szabad többé büntetett előéletű gyanánt kezelnünk, hanem bírói határozattal vissza kell helyeznünk állampolgári jogaiba. A bírói határozat, az úgynevezett bírói rehabilitáció elég garancia arranézve, hogy a rehabilitálást csak azok kapják meg, akik erre valóban érdemessé tették magukat, hosszabb ideig tárté) tisztességes viselkedésükkel. A kétes jellemüeket. vagy éppen erkölcsi kifogás alá esőket ellenben további próba alá vessük. De még egy további, éppen politikai indok 19S9. évi december hó 15-én, pénteken. I is követeli a rehabilitáció törvénybeiktatását. A j mai állapot mellett, amikor az egypár napi fogI házra ítélt is ennek a csekély büntetésnek kiI töltése után 10, 20, akár 50 esztendő multán sem kap a rendőrségtől erkölcsi bizonyítványt, legfeljebb annyit, hogy a legutóbbi három év alatt \ nem volt büntetve, ami azt jelenti, hogy három évvel ez előtt ki tudja, hányszor volt büntetve. ' ez a rendszer az elkeseredett embereket, akik i egy rosszakaratú feljelentés folytán elvesztik I nagynehezen megszerzett exiszteneiájukat, egyenesen belekergeti az újabb bűn elkövetésébe, ! tehát növeli a visszaeső bűntettesek számát, í úgyhogy a rehabilitáció hiánya bizony sok visszaesésnek a szülő oka. Hogy az embereket lehetőleg visszatartsuk a bűn ismétlésétől, a viszszaesés bűnétol, már ezért is kívánatos a rehabilitáció törvényének törvénybeiktatása. Meg vagyok győződve róla, hogy az új igazságügy miniszter úr, mint a keresztény erkölcsi világnézet törhetetlen híve és mint a korszerű haladás vezérharcosa magáévá teszi annyi modern büntetőjogi és annyi kiváló ! egyházi író óhaját és sürgetését és mielőbb beI terjeszti a rtíhabilitácionális törvényjavaslatot. A másik nagyobb szabású büntetőjogi ! probléma a büntetőperrendtartás revíziója, amelyről csak egypár szót kívánok szólni. Az 1896-ban megalkotott büntetőeljárási kódexünk, amely szintén évszázados törekvés eredménye lett, szintén egyik legszebb alkotása a magyar törvényhozásnak, méltó dísze a millenáris évi Országos Törvénytárnak. Az addigi teljesen zilált büntetőeljárásunkat ez a nagyszerű törvény egy csapásra nyugateurópai színvonalra emelte. Egyetlen sebezhető pontja volt a perorvoslati rendszer bonyolultsága, amely miatt a perek elhúzódtak. A világháború előtti időben főleg ez a része volt támadásoknak kitéve, úgyhogy a törvényhozás már 1907-ben, majd 1913-ban kénytelen volt külön büntetőperjogi novellát alkotni, majd 1928-ban a második büntetőnovellában kénytelen volt a perorvoslati rendszeren lényeges javításokai esz közölni. Legújabban a múlt évben hozott 1938. évi XVI. te. nem ugyan az egész vonalon, de a politikai bűnperek nagyfontosságú eseteire nézve valóban gyökeres revíziót csinált a büntetőperrendtartás perorvoslati rendszerén, amelyet csekélységem és Degré Miklós az 1911. évi Magyar Jogászgyűlésen javasoltunk, tudniillik eltörölte ezekben az ügyekben a fellebbezést és kizárólag egyfokú perorvoslatot enged a kir. törvényszék ítélete ellen a kir. Kúriához, vagyis a tábla nem szól bele, úgyhogy a törvényszéktől a Kúriához kerül az ügy, ami sokszor egy esztendő nyereséget is jelent az elintézésnél. A világháború alatti, és méginkább a világháború utáni válságos idők kikezdték a büntetőeljárásnak a liberális világ idealisztikus szemléjelére épített és jogászilag is gyönyörűen csiszolt rendszerét. Az egyszerűsítés és gyorsí

: tás új jelszavait követve, a rendeletileg életbeléptetett gyorsított eljárás, a rögtönítélőbíróság, vagy az uzsorabíróság előtti eljárás lényeges töréseket eszközöltek a büntetőperrendtartás egész rendszerén. Majd külön törvényekkel, életbelépett a királyi törvényszéknél az egyesbíráskodás. Végül a törvénykezés egyszerűsítéséről alkotott 1930. évi törvény sok ponton gyökeresen módosítja a luinletőperrendtartás eredeti rendszerét. Már ez a sok módosítás, de különösen az említett legújabb gyökeres reform, a politikai perek elintézésének egészen különleges rendszere felette kívánatossá teszi a. büntetőper-