Felsőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 13. - 1940. október 17.

Ülésnapok - 1939-16

180 Az ors :.(' au il ül

es fclsohár.áimk 10. vlêêe A részletekhez ezúttal nem akarok hozzászólni, de legalább annyit szeretnék « miniszter úr figyelmébe ajánlani, hogy a jogi oktatási reform súlypontját — a gróf Csáky, Wlassies és Berzeviczy-féle javaslatok alapgondolatához visszatérve a kötelező leckelátogatásra, a kötelező kollokviumokra, a kötelező szóbeli és írásbeli gyakorlatokra fektesse. A jogdoktori címet, mint tisztán tudományos kitüntetést es díszt hagyja a/ erre önként vállalkozó tudományos hajlamú kiválóbb tehetségű hallgatók szániára, ellenben a mai doktorátusokat, mint tanulmányi szigorlatokat iktassa a tanulmányi rendibe, amelynek tehát jövőre is kötelezők legyenek ugyan minden joghallgatóra, de né az úgynevezett jogdoiktorok k^pz&se, hanem iOJ jog elméletében alaposan kiképzett s egyben a jog gyakorlati jelentőségével is tisztában lévő és annak alkalmazására, a joggyakorlatra kész fiataléin berek kibocsátása legyen a jogi tanfolyam elvégzésének közvetlen célja. A másik kérésem a kultuszminiszter úr ő exeellenciájához, megismétlése a pár évvel ezelőtt a felsőházban is előadott annak a kívánságomnak, bogy az élőnyelveknek a középiskolákban való tanítására az eddiginél nagyobi» gondol fordítsanak. A legújabb közép iskolai reformtörvény az 1988. évi XI N. te. teljesítette ezt a régi óhajomat, azért mostani kérésem főleg az élőnyelvek tanításának módszeréi-e vonatkozik. Ne grammatizálássál, ne a der, die, das előzetes beniagoltaíásával, ne a rendhagyó igék hajtogatásának különlegességeivel gyötörjék a kezdő növendékeket, hanem a tanárok állandóan az illető idegen nyelven beszéljenek velük, tömjenek beléjük előbb megfelelő szókincset és beszedési készséget, s azután jöjjön a grammalizálás és a goethei szépségek bemutatása, Nagy elismerés illeti e téren különben a miniszter urat. aki folytatta a Klebelsberg Kuuó által elkezdett helyes r utat, az idegen nyelvű internálusok szervezésének üdvös munkáját. A sárospataki angol es a gödöllői francia internátusok nyomán Hóman miniszter úr kitűnő meglátással ezidén Pannonhalmán az olasz internátust nyitotta meg. Kzeknek az im tornálusoknak a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Évről-évre, egy sereg fiatalemberünk lép ki ezekből az internátusokból kultúrnyelvek teljes birtokában és lesz szószólója külföldön is a magyar igazságnak. Nagyon kérem a miniszter urat és a kormányt, hogy mindegyik intézet továbbfejlesztéséről és kibővítéséről is gondoskodjék. Közvetlen tudomásom van arról, hogy a sárospataki intézetben ezévhen is a jelentkezők közül hatvannál többet el kellett utasítani, inert nem volt már férőhely, tehát ezeknek az intézményeknek a kibővítése szin• téu feltétlenül szükséges. De kívánatosnak tartanám ennek folytatásaképpen a hazai nemzetiségi nyelvek számára is mielőbb egy-két ilyen internátus létesítését, mert hiszen éppen az 1924. évi törvény kötelezi a hivatalnokokat, hogy ;i neine/.tiségi, kisebbségi nyelvekéi tanulják meg. Szék megtanulására pedig éppen ezek az internátusok lennének a legalkalmasabbak. Még egy, szakmámon ugyan szintén túlfekvő. de általános érdekű kérdést vagyok bátor a miniszter ár alkotó kedvébe ajánlani: a Nemzeti Színház felépítésének ügyét. Ehhez sem kell, azt hiszem, semmiféle kommentár. Nemcsak én, de igen-igen sok színházba járó budapesti és "Vidéki ember nein tud szomorúság, 1939.. vvi december hó ir,-ni, petiteken. vagy bosszankodás nélkül elmenni a Múzeum körúton, a régi Nemzeti Színház lebontott épü•etenek csonkjai mellett. A legtuóbhi 15 év alatt valósággal gombamódra százszámra emelkedtek Budapesten a magán- és középületek és csak éppen a nemzeti kultúrának annyiszor emlegetett fellegvárát nem tudták még mindig felépíteni. Nagyon kérem a miniszter urai, tegye szívügyévé ezt a szép feladatot és tegye túl magát a sok tervezgetésen, tüntesse el a' minden külföldi ember által megszeretett szép Budapest kiálltó hiányát, építse fel régi helyén az egyetlen drámai színházat. Bocsánatot kérek, mélyen t. felsőház, hogy ilyen sokfelé elkalandoztam, és csak most terek rá szakterületemre, az igazságügyi tárca kérdéseire. Az igazságügyi tárca a legutóbbi hetekben ismét új kézbe került. A jogászközönség amennyire sajnálja Tasnádi Nagy András távozását, éppen olyan nagy rokonszenvvel fo-' gadta az új igazságügyminiszter úr, Radocsav László első nyilatkozatait, amelyek arról tanúskodnak, hogy benne az igazságszolgáltatás korszerű kérdéseit megértő, tetterős új vezetőt kapott az igazságügyminisztérium. Ezúttal csak két uagyobbszabású büntetőjogi problémára vagyok bátor felhívni az igazságügyminiszter úr ő nagyméltósága kegyes figyelmét. Mindkettő annyira közismert, a büntetőjog elméleti és gyakorlati munkásai körében közóhajt jelentő, számtalanszor hangoztatott kívánság, hogy igen rövidre szabhatom ezirányú előterjesztésemet. Az egyik probléma a büntetőtörvénykönyv teljes átdolgozásának, revíziójának kérdése. Pauler Tivadar, a klasszikus büntetőjogászok legnagyobb vezéregyénisége 1877-ben, amikor vállalta az akkor beterjesztett büntetőtörvényjavaslatnak képviselői előadói tisztét, gyönyörű előadói beszédének befejező akkordjaként ezeket mondotta (olvassa)-' »140 esztendeje annak, hogy Szegedi János, a Tripartitum Tirocinium híres szerkesztője azt mondotta, hogy kevés év raulva a király és az országgyűlés tekintélye által önálló büntetőtörvénykönyvet fogunk nyerni«. Tényleg. 140 évnek kellett lefolyj nia a Dunán, amíg ez az óhaj megvalósult és j önálló büntetőtörvénykönyvet tudtunk alkotni, mert bár közben rengeteg tervezet volt, — ott volt közöttük Deák Ferenc és nagy társainak európai hírű nagyszerű javaslata, nemcsak az anyagi jogról, hanem a büntetőeljárásról és ! a börtönügyről is — de ezek közül egyik sem emelkedett törvényerőre, csak 1878-ban a Oseniegi által készített javaslat. Az 1S7S. évi büntetőtörvénykönyvünk megalkotása óta még csak 62 esztendő telt el, de ez a <)2 esztendő a magyar államélel haladása, az újabb és újabb koreszmék, a világháború, az Összeomlás, majd az újra felvirradás korszakos eseményeivel bízvást felér a Pauler által idézett 140 esztendővel; vagyis nekünk, mai magyar büntetőjogászoknak, éppen elég jogcímünk van sürgetni a sok tekintetben elavult, a mai jogélet és az állami közérdek kívánalmait többé ki nem elégítő büntetőtörvénykönyvünk revízióját. Az 1878. évi büntetőtörvénykönyv annakidején kétségtelenül kitűnő kódex volt. Egyilke volt a legjelesebb akkori európai büntetőtör! vénykönyveknek, és az újabb büntetőtörvénykönyveknek, így például a bolgár büntetőtörvénykönyvnek mintául is szolgált. Sajnos, a ! haladó idő, éppen a múlt század utolsó tizedei i ben rohamosan nekilendült és a jelen század /