Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-80

52 Az Országgyűlés felsőházának SÛ. ülése 1939. évi február hó 3-án, pénteken. azok — beletekintve a Vörös Kereszt hihetetlenül dezolált^ anyagi helyzetébe — köszönettel visszautasították ezt a megtisztelő poziciót. Akkor kaptam én azt a parancsot, amely szedetett vármegyém éléről elszólított és beültetett engem a Vörös Kereszt elnöki székébe. Ez akkor igazán nem volt rózsás, mert nem múlt el olyan nap, hogy a végrehajtó ne foglalta volna le az elnöki széket, de mégis sikerült helyrejönnünk, hála a Gondviselésnek és a miniszter úr hivatali elődjének, Gömbös Gyula akkori honvédelmi miniszter úr gondoskodásának, aki ugyan nagyon szűkre mérte azt az összeget, amellyel szanálni óhajtotta a Vörös Keresztet, olyannyira szűkre, hogy azon a göröngyös úton, amelyen ennek a szanálásnak végrehajtása érdekében járnom kellett, minduntalan úgy éreztem, hogy az én cipőim is szűkre vannak szabva és fájdalmat okoznak nekem az ezen a göröngyös úton való menetelésben, annyival is inkább, mert sokszor a tyúkszemrelépés politikájától sem kíméltek meg minket. így bizony nehéz munkával tudtunk eljutni oda, hogy a Vörös Keresztnek ma már nincs számottevő adóssága s ami van, az is olyan adósság, amelyet sohasem fogunk visszafizetni, mert olyan természetű, hogy nem azért adták, hogy vissza is kelljen fizetni. A szanálás alkalmával első feladatunk volt vidéki fiókjaink megalakítása, amelyek közben természetesen elaludtak és amelyeknek ügykörét elvették azok az óriási mértékben elszaporodott különféle egyesületek, amelyek újak voltak, divatosak voltak és melyeknek sikerült élükre valami divatos és a politikai életben szereplő egyéniséget szerezni. Ezeknek a hatásköri eltolódásoknak úgyszólván mindig a Vörös Kereszt adta meg az árát. Nehezen ment a vidéki fiókszervezetek kiépítése, mert tényleg nem igen tudtunk nekik semmiféle komolyabb foglalkozási kört adni, mert az anyagiak hiányában nem tudtunk újabb ügyköröket felvenni programmunkba, de mivel a mostani véderő-törvénynek azzal a rendelkezésével kapcsolatban, hogy a miniszter úr a nőket is jogosult háborús és katonai szolgálatra igénybevenni, olyan rendelkezés történik, hogy ennek az igénybevételnek a részletei későbbi rendeletben vagy a végrehajtási utasításban lesznek szabályozva, még mindig van idő arra, hogy ezeknek a szolgálatoknak az igénybevétele során a honvédelmi miniszter úr vegye tekintetbe a Vörös Kereszt kereteit is, amelyek konvenciókon és törvényen alapulnak. Ez a honvédelmi miniszter úr hatáskörébe tartozik, mert hiszen a szanálással kapcsolatban a felügyeleti hatáskört a honvédelmi miniszter úr volt szíves átvállalni. Méltóztassék tehát ezeket a kereteket, ha nem is egészen, de legalább részben vöröskeresztes intézményekkel kitölteni. Ez nagyon is plauzibilis, mert hiszen a hivatásos ápolónőképzést eddig is a Vörös Kereszt végezte és 1881-töi fogva egészen a mai napig 1870 ^hivatásos ápolónőt képezett ki a maga intézetében, akik közül a háború alatt több mint 600 teljesített aktív szolgálatot kint a hadszíntéren, azoknak a száma pedig, akik idehaza dolgoztak, olyan nagy volt és a női társadalom megmozdulása a háború alatt olyan önfeláldozó volt, hogy azt számokban nem is tudnám kifejezni. A szanálás legelső évében helyreállítottam a legfelső ápolónői iskolát, amely hároméves időtartam alatt érettségizett ápolónők kiképzését célozza. Ide évetne húsz növendéket veszünk fel, úgyhogy ma már 60-ra szaporodott ennek az intézménynek tanulói létszáma és ebből a magasabb iskolából minden évben húsz lép ki az életbe és áll a hadvezetőség szolgálatára. Azonkívül létesítettünk három alsófokú ápolónői iskolát, egyet Hódmezővásárhelyen, egyet Békésgyulán, egyet pedig Sátoraljaújhelyen, ahol négy középiskolát vég zeit nők továbbképzése folyik. Ez a tanfolyam két évig tart és az innen kikerülők lesznek hivatva azután később a polgári, valamint a háborús kórházakban is az ápolónői teendőket végezni. Az előbbiek a vezetésre és a műtőnél, vagy egyéb speciális szakoknál vétetnek igénybe. Mindezeket a kérdéseket azonban csak akkor lehet lelkiismeretesen intézni, ha gondoskodunk arról, hogy az ápolónők rokkantságuk és öregségük esetén nyugdíjban is részesülhessenek. Ezt nézetem szerint junktimba kell hozni a polgári ápolónők nyugdíjkérdésével és nyugdíjigényével, mert hiszen bajosan lehetne különbséget tenni. A polgári egészségügyi vezetőséggel is sikerült etekintetben megértő jóviszonyt létesítenünk. Azt hiszem töhát, ennek a kérdésnek megoldása nem a honvédelmi miniszter úron, hanem inkább a pénzügyminiszter úron fog múlni, akit erről a helyről is melegen kérek, hogy ezt a kérdést olyan szívvel vegye kezébe, hogy az az eredményt meg is hozza, mert ezeket az ápolónői állásokat nem tudjuk kellő számmal betölteni, amíg azok, akik odakerülnek, nem tudják, hogy öreg napjaikra is ellátást kapnak. A Vörös Kereszt saját pénzéből csak havi 48^ pengő nyugdíjat tud fizetni ezeknek a hivatásos ápolónőknek, ami nem olyan összeg, amiből meg lehetne élni és nyugodt öregkort lehetne biztosítani. A képviselőházi vitában igen sokan megemlékeztek a magyar nő hősiességéről, Dobó Katicát és Zrinyi Ilonát hozták fel mintaképül. Én harmadiknak még felhozom itt, hogy megörökítsem az ő emlékét is, Kanizsay Dorottyát, aki elsőként vitte ki a harctérre a vöröskeresztes szellemet és a mohácsi vész után négyszázadmagával, az összegyűjtött aszszonyokkal bekötözte és ellátta a sebesülteket. Ö volt a magyar vöröskeresztes ideálnak első és legpregnánsabb történelmi kifejezője ( s méltó arra, hogy az ő emlékét is megörökítsük. Toperczer Ákosné a képviselőházban lelkesen méltatta a vöröskeresztes ápolónők szerepét és akik hadifogságban voltak, talán még emlékeznek azokra a vöröskeresztes nővérekre, akik olyan kimagasló és igazán életüket feláldozó munkásságot fejtettek ki, amikor felkeresték Szibériában az inficiált fogolytáborokat és igyekeztek ott a szegény hadifoglyok istápolását szolgálni. Természetesen azt is igen r fontos körülménynek tartom, hogy az ápolónők mindenhol, a katonai és a polgári kórházakban egyaránt teljes mértékben kiképzettek legyenek. Nem szabad, nem lehet tűrni, hogy ma Magyarország közkórházainak legnagyobb részében teljesen képzetlen ápolónőket foglalkoztassanak. Ha egy beteg gyógyulása után nem kap máshol helyet, ott fogják, egy kicsit kiképzik és beállítják ápolónői szolgálatra. Egészségügyünket csak akkor tudjuk a kellő színvonalra emelni, ha. az ápolónői kérdést éppen olyan szigorúan vesszük, mint az orvosi kérdést, mert az orvosnak legtermészetesebb es