Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-80

Az országgyűlés felsőházának 80. ülése legkiválóbb munkatársa az ápolónő és nagyon fontos, nogy az ápolónők szakszerű kiképzésben részesíttessenek. Itt nem szabad kivételt tennünk a szerzetes ápolónőkkel szemben sem, nekik is megfelelő kiképzést kell adnunk, hogy eddigi pozícióikat a kórházakban továbbra is megtarthassák. Nagyon szép feladatkör érintésével akarnám bezárni felszólalásomat, amely feladatkör a magyar nőnek jut a következő háborúban és ez a véradás áldozata. Nagyon jól tudjuk, hogy a mai orvosi tudomány sok esetben csak úgy tudja megmenteni a sebesült életét, ha vérátömlesztést alkalmaznak. A vér ma már úgy konzerválható, hogy nem kell azonnal a vérvétel után adni a vért, hanem el lehet raktározni, vércsoportok szerint beosztani és szükség esetén felhasználni. Azt hiszem, hogy a magyar nők, akik eddig is minden áldozatkészségüket felhasználták arra, hogy a hadseregnek támogatására lehessenek akkor, amikor a férfi népessége az országnak a vérét áldozza a hazáért, ezt a pár csepp vért, amely minden veszély nélkül vehető ki belőlük, szívesen áldozzák a haza oltárára és szívesen szolgálnak annak a gyűjteménynek gazdagításara, amely gyűjteményben 20—30.000 ilyen véradásról van szó. Nem megvetendő és nem lekicsinylendő szolgálat tehát az, amelyet kívánunk a nőktől. Meg vagyok azonban róla győződve, hogy nagyon szívesen fognak ebben is résztvenm és feláldozni ezt a pár csepp vért a haza oltárára. Országunkat és az egész világot úgyszólván egy nagy gyűlölettenger övezi és talán csak az az egy kis sziget van ma itt, a Magyar Vörös Kereszt, amely a szeretet propagálásával távolítja el magától mindezeket a gyűlölethullámokat. Arra kérem az igen t. honvédelmi miniszter urat, miután úgy sincs se tengerünk, se flottabázisunk, építse ki ezt a kis szigetet a szeretet flottabázisává és engedje meg, hogy onnan induljon ki a női társadalom és a katonai szolgálatra nem megfelelő férfiak áldozatkészsége, amely a hadsereg támogatásához oly nagyon szükséges. Én ebben a reményben és azzal a lelkesedéssel, amellyel a hadsereg iránt mindenkor viseltettem, nagy örömmel fogadom el a véderőjavaslatot. (Élénk helyeslés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik) Elnök: Szólára következik Liptay László ő méltósága! Liptay László: Mélyen t. Felsőház! A törvényjavaslathoz a bizottsági ülésen előttem felszólalt felsőházi tag urak nagy felkészültséggel és kitűnő szónoki elokvenciával mutattak rá, hogy ez a törvényjavaslat milyen eminens fontosságú a nemzet egész életére és jövőjére nézve. Mindnyájan dicsérték a honvédelmi miniszter úr kitűnő munkáját és mindnyájan kivétel nélkül biztosították a legőszintébb és legmesszebbmenő támogatásukról. Nem akartam ismétlésekbe bocsátkozni és a bizottságban elnöklő József főherceg úr ő fenségének, kérve, hogy jegyezze elő felszólalásomat, egy könnyelmű ígéretet tettem, azt, hogy felszólalásom az előrehaladott időre való tekintettel csak egy percig fog tartani. Ha a miniszter úr kegyes lesz koncedálni, hogy éu ezt az ígéretemet betartottam, akkor én most töredelmesen bevallom, hogy az én felszólalásom olyan is volt és oh, bár hallgattam volna. Ha ehhez a múltkori egy perchez most n mé1939. évi február hó 3-án, pénteken. 53 lyen t. Felsőház még pár percig türelemmel fog engem meghallgatni, akkor talán sikerül nekem akkori kérésemet egy kicsit értelmesebben alátámasztanom. (Halljuk! Halljuk!) Ugyanis utána RŐder ő excellenciájával folytatott beszélgetés alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy amit kérek, sem nem szamárság, sem nem keresztülvihetetlen, de talán nem tudtam úgy elmagyarázni, ahogyan kellett volna és ennek tudható be, hogy a miniszter úr ő excellenciája a vitára adott válaszában — valószínűleg ezzel jóindulatát fejezve ki irányomban — nem tért ki az én kérésemre. A világháború kitörésekor mint elkényeztetett és feljebbvalók ellenőrzését nem ismerő ember, a civil életből kerültem katonáékhoz, az ármádia legszebb tulajdonságaival és tradícióival bőven megáldott egyik kitűnő szellemű'ezredéhez, ahol a magam bőrén tapasztaltam, hogyan formálódtam rövid időn belül odaadó, ragaszkodó tagjává ennek az egészen új közösségnek, új családnak, ahol szolgálatot teljesíteni öröm, büszkeség, boldogság volt. (Ügy van! Ügy van!) Hányszor gondoltam azután a fronton, a fogságban, a forradalomban, majd pedig az ellenforradalomban, — mert hiszen ezredünk tisztikarából nyolcan voltunk Szegeden — hogy milyen Istenáldás lenne, ha egy ilyen kitűnő ezred szelleme uralkodnék egy egész hadseregben, vagy ami talán alig képzelhető el: még a civil közéletben is. Eppan ezért boldogan üdvözlöm a honvédelmi miniszter úr ő excellenciájának a javaslatban lefektetett azt a tervét, hogy a civilekkel szolgálati idejük előtt is és után is katonai szellemben kívánnak foglalkozni. (Helyeslés.) Lehet, hogy különálló véleményem van, de kijelentem: sajnálom, hogy régen nincs bevezetve Magyarországon a féléves kötelező munkaszolgálat, (vitéz Meskó Zoltán: Jó is volna!) Különben a hadsereg megszervezéséhez és korszerű felszereléséhez, bevallom, nem értek se többet, se kevesebbet, mint más magamhoz hasonló civil. De azt, hogy mi a jó katonai szellem, vindikálom magamnak, hogy ismerem is és tudom, mint ahogyan mindnyájan tudjuk, akik m utóbbi 25 esztendőben egyforma sorsot éltünk át. Ebben nem is lehet különbség köztünk. Ez meglátszott akkor, amikor teljesen egyformán reagáltunk a közelmúlt egyes jelenségeire, vagy amikor az utóbbi idők egy-egy katonai parádéján, a Ludovika Akadémia, a csendőrség, vagy valamely hasonló csapattest defilírozását láttuk, egymáson figyelhettük meg, hogy valami szorongatja a torkunkat és itt-ott egy-egy könnycsepp is letörlődik. A mi férfikorunk eme örömkönnycseppjeinek históriája 1914-re nyúlik vissza és ennek a históriának állomása az a sok-sok háborús emlék és epizód. Ilyen állomás volt, amikor az új hadsereg titokban megszületett, azután • aimikor már lélegzeni kezdett, meg^ a saját lábára állt. Sokáig kellett várnunk, míg most végre megkeresztelhettük és beírhattuk a nevét abba a díszes anyakönyvbe, amelyben az egyenrangú népek nemzeti hadesergei vannak nyilvántartva. A hadsereg életében a közösen átélt keserves és felemelő, magasztos napok emlékei, a hullatott vér és a bajtársak örök hálára kötelező kitartó hűsége, továbbá még számtalan, sok-sok közösen átélt öröm és bánat alkotja a tradíció alapjait és a» abból kisugárzó szellemet, A munkácsi nap és az örök törvények sze-