Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-80

Az országgyűlés felsőházának 80. ülése dozatkészséget és kötelességének r legszigorúbb teljesítését követeli. Nem fér kétség ahhoz. hogy országunk minden társadalmi osztálya áldozatkészségének a legvégső határig kell elmennie és hogy személyi és dologi erőforrásainkat száz százalékig igénybe kell vennünk, nehogy Brennus felkiáltása rajtunk imégegyszer megvalósuljon: »Vae victis.« Nem voltam soha abban a szerenesés helyzetben, hogy a monarchia fennállása^ idején a magyar királyi honvédség kötelékében szolgálatot teljesítsek. Amikor a háború befejeztével hazatérteim, Károlyi és Lindner kormányát találtam itthon és ezt okul használtam fei arra, hogy a hadsereg kötelékéből azonnal ki lépjek és nyugdíjazásomat kérjem. Abban a szerencsében sem volt részem, hogy az önálló magyar hadseregben akár egy napig- is szolgálhassak, de a világháború négy esztendejében számtalan alkalmam, volt arra. hogy vállvetve küzdhettem a m. kir. honvédség minden elismerést megérdemlő, bátor és kitűnő csapataival, azzal a magyar honvédséggel, amely a világháborúba azzal az eltökélt szándékkal indult, hogy a tradíciókban dús k. u. k. csapatok teljesítményeit felül fogja múlni és ezt az elhatározását teljesen meg is valósította. (Ügy van! Ügy van!) A világháború idejéből, amely a katonai képességek és erények megítélésére tagadhatatlanul a legalkalmasabb volt, származik az a végtelen mély megbecsülésem és forró szeretet, amellyel és a magyar nemzeti hadsereg iránt mindenkoron viseltettem. Ökölbeszorított kézzel, és mélységes fájdalommal figyeltem az önálló magyar hadsereg vergődését a ráerőszakolt trianoni béklyók 20 éves időtartama alatt. Elképzelhető tehát, hogy milyen kitörő örömmel és hazafias lelkesedéssel üdvözlöm azt a pillanatot, amikor hazám, katonai egyenjogúságának visszanyerése után, végre abba a helyzetbe került, hogy egy teljesen modern nemzeti hadsereg felépítéséhez kezdhet. Azért éreztem szükségét annak, hogy a bizottságban kifejtett előadói tisztemtől függetlenül, mint a magyar törvényhozás érdemtelen tagja, lelkes öröimömnek nyilvános kifejezését adjam. Az előttünk fekvő törvényjavaslat egy grandiózus munka, amelynek megszerkesztéséért őszinte, hálás köszönet illeti meg kormányzatunkat, különösen honvédelmi miniszterünket, (Éljenzés.) de az ő, általam mélyen becsült elődeit is, akik a törvényjavaslat létrejöttén közreműködtek. Szükségét érzem annak, hogy különös melegséggel és elismeréssel, valamint őszinte szeretettel a magyar királyi honvédvezérkar testületéről is megemlékezzem, (Úgy van!) mert teljes tudatában vagyok annak, hogy a vezérkar működése általánosságban hálátlan, miután úgyszólván a kulisszák mögött kénytelen dolgozni és ennélfogva nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy a nagyközönség részéről megfelelő megítélésban és méltánylásban részesülhessen. Büszkén emlékszem vissza arra, hogy a világháború utolsó nyarán, márciustól júniusig, a világháború elején megszüntetett és az említett időpontban Belgrádban újra életre keltett Kriegssehulenak tanárjává jelöltek, s lehetségesnek tartom, hogy tanítványaim közül egyik-másik ma a magyar királyi vezérkar legmagasabb állásait tölti be. A Felvidék visszacsatolásának bevezető munkái és á visszacsatolás keresztülvitele tanúságot tesznek vezérkarunk kiválóságáról, helytállóságáról, szorgalmáról és alaposságá1939. évi február hó S-án, pénteken. 47 ról. S ha az úgynevezett »őszi háború« előkészítésénél és keresztülvitelénél itt-ott adódtak is esetek, amelyek a be nem avatottak részéről panaszt váltottak ki, nem szabad elfelednünk, hogy ez az őszi háború hirtelen és váratlanul éppen abban a kritikus időben lépett életünkbe, mikor, a trianoni zsoldos hadsereg szűk kereteiből kilépve, rövid időn belül kellett megteremteni egy számban tízszerakkora és minden háborús lehetőségre előkészített nemzeti hadsereget. Ezért nem azt csodálom, hogy panaszra okot szolgáltató kisebb mulasztások történhettek, hanem igenis bámulom azt, hogy a nagy szempontokból vett lényegtelen mulasztások még azt a mértéket sem közelítették meg messziről sem, amely az adott körülmények között jogosan várható és engedélyezhető lett volna. A jövendő időkre való tekintettel két jelszavunk van: noli me tangere és igazságot Magyarországnak. De jelszavak mellett szükség van cselekvésre is. A felelős államférfiak a honvédelemről szóló törvényjavaslattal már a cselekvés területére léptek. E törvényjavaslat kereteit betölteni fogja a magyar önálló hadsereg szelleme, az a szellem, amely 1914-től 1918-ig a tűzkeresztségen keresztülment, az a szellem, amelyet vitéz Horthy Miklós kormányzó urunk a Szegeden irányítása alatt újjászületett magyar hadseregbe iktatott és amelyet a trianoni béklyók okozta zsoldos rendszer e seregből kipusztítani nem tudott, az a szellem, amely lehetségessé tette, hogy az elmúlt ősz^ folyamán a trianoni létszámmal szemben kevés nap alatt megsokszorozódott honvédség a honfoglalást mintaszerűen keresztülvitte, az a szellem, amely a Munkács városa ellen irányított orvtámadást meghiúsította. (Éljenzés.) Faji, társadalmi és pártállási különbség nélkül minden igaz magyar ember forrón óhajtja honvédelmünk legtökéletesebb megvalósítását és tudatosan vállalni kész az ezzei járó siílyos áldozatok viselését, hajlandó a haza oltárán szükség esetén életét, vért és vagyont feláldozni. A magyar intelligenciának pedig azon kiforrott, kitapasztalt bölcs és vezető quinteszszenciája, amely e teremben helyetfoglal, örömmel kész a javaslatot törvénnyé változtatni. A törvényjavaslatot teljes megnyugvással és lelkes Örömmel általánosságban és részleteiben elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik vitéz Simon Elemér úr ő nagyméltósága. (Halljuk! Halljuk!) vitéz Simon Elemér: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! Kiváló szerencsémnek tartom, hogy a véderőtörvényjavaslat előadója után mondhatom el első szavaimat a magyar országgyűlés felsőházában. Az ő kitűnő fejtegetései és az egész törvényjavaslatra kiterjedő ismertetése eszembe juttatják azt az időt, amikor ezelőtt huszonhét esztendővel az országgyű lés másik házában, a képviselőházban az 1912. évi XXX. és XXXI, te. tárgyalásában az én szerepköröm volt az előadó tisztje és ezt az illúziót csak megerősíti az a véletlen szerencse, hogy éppen báró Hazai Samu ő nagyméltósága ül mellettem, (Élénk éljenzés és taps.) aki akkor a honvédelmi miniszter volt, s aki igen nehéz, hálátlan feladatát a legnagyobb kitartással, szakértelemmel és jóindulattal látta el. Az egész véderőjavaslat tárgyalása során, amely szokatlanul hosszú időt vett igénybe, ott álltam