Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-79

30 Az országgyűlés felsőházának 79. ülése A konmány írefarmprogimnimjának aktuális részeit illetően meg kell állapítanom, hogy az új Magyarország hiajnalhasadása, vagy ahogyan most mondani szokták, a »csodálatos forradalom« helyett néhány címéiben jól hangzó, de valójában keveset nyújtó javaslat látott eddig napvilágot. Kétségtelen, hogy ezekben a javaslatokban több nmegtámadihatatlan és kifogásolhatatiLam rendelkezés is van, amelyeket örömmel üdvözlünk és amelyeket a keresztény magyar társadalomi karácsonyi örömnek és ajándéknak tekint. Viszont azonban meg kell állapítanom, hogy a javaslatok rendelkezéseinek nagy trésze elfogadhatatlan, az ember jóérzését sérti, (vitéz Meskó Zoltán: Melyek azok?) Nem maradok adós a válasszal: Ilyen elfogadhatatlan része ezeknek a javaslatoknak például a kereső férjes asszonyokra vonatkozó rendelkezés vagy a nyugdíjasok mellékkeresetére vonatkozó rendelkezés, amely rendelkezések éppen keresztény szempontból, éppen a család szempontjából mai formájukban az én megítélésem szerint el nem. fogadhatók. A zsidók ellen kiélezett légköriben a zsidók legyűrésére vállalkozott kormányzás alatt, amitkor keresztény emberek keresztény embereket nem a tisztesség szerint bírálnak el és amikor nem a becsület, nem a szorgalom, nem a munka, nem a tudás szerint bírálják el ezidőszexint a keresztényeik egymást, hanem a zsidózás foka szerint, az »Erger-Berger«-danolás öble szerint: 'ekkor jönni keresztényeknek csak aíeveset nyújtó vagy semmit sem használó, illetőleg inkább még: ártó javaslatokkal, ez az én igénytelen megítélésem szerint majdnem játék fi tűzzel, de mindenesetre játék a türelemmel ós kétségtelenül a szélsőségeknek használó, hihetetlenül rossz, ballkezü politika. Én ezt a politikát nem kívánom támogatni és innen eredt I í»z elhatározásom, hogy a kormánnyal szembefordulok. Ami már most az ipari, kereskedelmi, bányászati, kohászati alkalmazottaik, tehát munkások gyermeknevelési pótlékára vonatkozó törvényjavaslatot illeti, nem mondhat az ember mást, mint azt: hála Istennek, hogy ilyen reformot is tárgyalhatunk itt. örül az ember lelke, ha munkásokról, a gyermekeinek sorsának biztosításáról van szó. (Ügy van!) Tévedett tehát az igen t. felvidéki miniszter úr, amikor egy nyilatkozatában azt mondotta, hogy tizenhat felvidéki képviselőnek a magyar parlamentbe való bevonulásával lesz majd egy párt, amely a munkásérdekekkel is törődik, nem úgy, mint volt, csupán a nemzetközi szociáldemokrata és demokrata párt. Az igen t. fel vidéki miniszter úr tévedett. A magyar politikai életben —hála Istennek —nincsen olyan polití kai párt vagy frakció, illetőleg nincsen olyan pártonkívüli politikus, aki ne tartotta volna ez elmúlt évtizedek során is elsőrendű (kötelességének, hogy a munkások érdekeiért síkra szálljon. {Ügy van! Ügy van! — vitéz Endrev Antal: De nem csinálták meg! Most csinálnák meg!) Ebben a tekintetben a magyar parlament büszkén tekinthet vissza az elmúlt évekre és azt hiszem, — kötelességem azt hinni — hogy az igen t. felvidéki miniszter úr tévedett. Nem akart rosszat mondani, egészen biztosan nem akart bennünket megbántani, csak elszólta magát. A magyar parlament egy ilyen navaslatra, mint amilyet az előttünk igen rokonszenves jelenlegi iparügyi miniszter úr 6 nagyméltósága előterjesztett, legfeljebb azt mondhatná, 1938. évi december hó 22-én, csütörtökön. hogy: jaj, de kevés az 5 pengő, mennyivel többet szeretnénk megszavazni. (Ügy van!) Ámde éppen a gondolkodó politikusnak, éppen az ilyen díszes gyülekezetnek, mint a Felsőház, elhamarkodott kritikára sohase szabad elragadtatni magát. Azt indítványozni, hogy ne 5 pengő, hanem több legyen, ez játék, kortesfogás, népszerűséghaj hászás volna, mert hiszen, kétségtelen tény, hogy amikor a kormány ezt az összeget megállapította, akkor mérlegelte mindazok teherbíró képességét is, akiknek ezeket az összegeket majd elő kell teremteniük és be kell fizetniök. Kétségtelen, hogy az 5 pengő a kezdet kez dete, egy számtanilag megállapított kényszerűség, de mindenesetre alapos számításokból következő pozitívum és ezt a számjegyet megtámadni csak úgy merném, ha ugyanabban a pillanatban a nagyobb összeg fedezetére vonatkozólag is olyan javaslattal tudnék a t. Felsőház elé állani, amelyet a felsőház többsége akceptálni méltóztatna. Ügy vélem, szolgálatot teszek a köznek, ha felhívom a t. Felsőház figyelmét a Magyar Nemzet című politikai napilap tegnap megjelent számára, (vitéz Meskó Zoltán: A Gyosz?) amely !Salás Károly egyetemi professzor éppen a szociális reformkérdésben megír ott nagyszerű cikkét tartalmazza. A cikkben megírja ez az egyik legnagyobb magyar pénzügyi és közgazdasági szaktekintély, hogy miként kell egy államnak a szociális reformok fedezetéről gondoskodnia és miként lehet és kell egy államnak megakadályoznia azt, hogy a szociális reformok után csalódás álljon be az egész vonalon. Boldog és nyugodt volna az ország, ha ilyen bölcs tanácsok is meghallgattatnának. Én kötelességemet megtettem azzal, hogy felhívtam erre az igen t. kormány figyelmét. Az, hogy a gyermeknevelési pótlék szükséges, üdvös és jó, nem vitás. Ezt azonban csak az a munkás kapja majd, aki valamely vállalatnál munkát is kapott, ezt a gyermeknevelési pótlékot csak abból a pénzből kapja :i munkás, amit a munkaadó fizetett be az úgynevezett családi pénztárba. Ez az újítás tehát illuzóriuiS lehet, ha nincs munka, ha nincs vállalkozási kedv, ha nincs vállalat. Már oedig a kormánynak eddig nyilvánosságra jutott tervei és javaslatai, sajnos, nem látszanak mindezt biztosítani. A honvédelmi törvényjavaslatnak az ipari és mezőgazdasági vállalkozásokba beavatkozó része, a zsidókérdésben mutatkozó kapkodás és licitálás, valljuk be, nem szolgálják és vom is szolgálhatják a termelés folytonossága biztosításának érdekeit. Ez mindnyájunk előtt holt bizonyos. Már pedig az ipari, kereskedelmi, bányászati és kohászati alkalmazottak gyermeknevelési pótléka e nélkül — ne adj Isten — maszlag és humbug volna. Feltétlenül szükséges, hogy a kormány a gyermeknevelési pótlék rendszeresítésével esrideiüleg és azt követőiem is mélyreható intézkedésekkel írondoskodjék munkaalkalmakról. Hónapok óta nem hallunk egyébről, mint a szélsőségek térfoglalásának ijesztő méreteiről. Láttunk ez ellen olyan oktondi kísérletet, amely rendőrileg akarta ezt a kérdést elintézni, amely úgy vélte, elég Eliássy Sándor főkapitánynak egy parancs és a többi az ő gondja. Láttunk passzivitást, erélytelenséget is erély helyett, sőt, itt-ott kacérkodást is lát-