Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-85

134 Az országgyűlés felsőházának 85. ülé törvénnyel, meg sem várva az 1938 : XV. te, teljes végrehajtását és kipróbálását, hanem e nélkül újra elővette és ilyen radikális alakban kívánja megoldani az úgynevezett zsidókérdést. A zsidókérdést, szerény véleményem szerint és nálam sokkal hivatottább tényezők nézete szerint is, meg lehetne oldani sokkal kevesebb igazságtalansággal és egyszerűbb módon, tudniillik abban az esetben, ha nem az egész zsidóságot akarjuk deklasszifikálni és pelengérre állítani, hanem csak azt à részét akarjuk ártalmatlanná tenni és a magyar közéletből kiküszöbölni, amely tényleg nem tud és nem is akar a magyarsághoz asszimilálódni. (Láng Lajos: Ki válogatja azt ki?) Hiszen a törvényjavaslat 3. §-ában felhatalmazást ad a belügyminiszternek arra, hogy hatálytalanítsa az 1914. évi július hó 1. napja után magyar állampolgárrá lett zsidóknak honosítását, akiket életviszonyaik nem utalnak arra, hogy az ország területén maradjanak, ha a honosításnak a törvényben meghatározott előfeltételei nem állanak fenn, vagy ha a magyar állampolgárságnak a honosítás útján való megszerzése érdekében bűncselekményt vagy fegyelmi vétséget követtek el, vagy a hatóságot megtévesztették. Mélyen t. Felsőház! Ez nagyon helyes intézkedés, amelyhez hozzájárulnék, de hozzátenném még azt is, hogy azoknak a zsidóknak életviszonyait is felül kellene vizsgálni, akik honosítás nélkül tartózkodnak az országban, mert azt hiszem, ilyenek is nagyon sokan vannak és ezekkel szemben a legszigorúbban kellene eljárni. Ezt a felülvizsgálatot mindkét vonatkozásban, tudniillik a honosítottakra és a nem honosítottakra nézve is, a lehető legsürgősebben és lehetőleg pártatlan fórum előtt, például bírói közegek bevonásával kellene lefolytatni, hogy az eljáráshoz a részrehajlásnak, a protekciónak még csak a gyanúja se férhessen hozzá. (Ügy van! a középen.) Meggyőződésem, hogy ilyen úton-módon aránylag rövid idő alatt meg lehetne tisztítani az országot a nem kívánatos zsidó elemektől, anélkül, hogy ezért az egész zsidóságot, tehát annak asszimilált, becsületes magyarokká vált rétegeit is sújtanék a legigazságtalanabbul. Mélyen t. Felsőház! Én sajnálkozással és mély megdöbbenéssel nézem azt a folyamatot, amely zsidó honfitársaimat igazságtalanul és méltánytalanul deklasszifikálni és egy jogi és politikai gettóba taszítani akarja. (Egy hang a középen: A szegény magyarok százezreit nem sajnálja?) De még ezt a jogtalanságot és méltánytalanságot is el tudnám fogadni és meg tudnám szavazni az előadó úr által is említett salus reipublice suprema lex elvénél fogva, amelynek fennforgását azonban én egyáltalán nem látom, sőt ellenkezőleg áll az eset: meg vagyok győződve, hogy a törvényjavaslat tervezett intézkedései nemcsak igazságtalanok, jogfosztók, retrográdok és inhumánusok, hanem a nemzet egyetemére nézve is végtelenül károsak és veszélyesek lesznek. (Meskó Zoltán: Nem félünk!) A magyar nemzet életében, a magyar társadalom struktúrájában újabban egy nagyon veszedelmes irányzatot észlelhetünk, amelyet a disszimiláció nevével szoktunk megjelölni. Amíg azelőtt a nemzeti fejlődés és felvirágzás korában örvendetes asszimiláció ment végbe Magyarországon, amennyiben az országban lakó népfajok és népcsoportok nagyobb része az egységes magyar politikai nemzet tagjai1939. évi április hó 15-én, szombaton. ként érezte magát és ennek követelményeihez igyekezett alkalmazkodni, addig ma, Trianon óta, de különösen az utóbbi évtizedben éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Nem akarok általánosítani, tudom jól, hogy idegen ajkú nemzetiségeink egyrésze, nagy része most is Dó magyar állampolgár és hű fia a magyar hazának. Nem tagadható, hogy olyan népcsoportok, amelyek sok évszázadon át jóban, rosszban megosztották velünk a magyar sorsot, együtt küzdöttek velünk nemzeti és függetlenségi harcainkban, együtt áldoztak és véreztek velünk a hazáért, együtt örvendeztek velünk, ha sorsunk jobbráfordult, most mintha kezdenének eltávolodni a magyarságtól. Fölfedezték magukban a külön nemzetiséget, fölfedezték magukban a külön népfajt, olyan fajt, amely egy hatalmas szomszéd bűvkörébe kerülve és persze a hatalmas külföldi propaganda által is befolyásolva, Magyarországot már nem tekinti velünk közösi hazának, hanem csak egy Lebensraumnak, élettérnek, amely arra való, hogy faji önállóságukat és különállásukat minél inkább kifejlesztve, a külföldi fajrokonhoz való szoros összetartozásukat egyelőre legalább kulturális és gazdasági vonatkozásban mindinkább kidomborítsák. A Felvidék egy részének visszacsatolása ebben a tekintetben nem javít a helyzeten, mert ott is — tisztelet a kivételnek — igen nagy mennyiségű olyan népcsoportokat kaptunk vissza, amelyek kifelé orientálódnak és amelyeket a magyarság életébe bekapcsolni, asszimilálni az adott viszonyok' között igeti nehéz, ha nem lehetetlen feladat. Ha ez a folyamat így megy tovább, Magyarország szét fog esni, »mint oldott kéve, széthullani«, miként ezt ia költő megírta, Már most, mélyen t. Felsőház, ezt a folyamatot, ezt a disszimilációt megerősíti, gyorsabbá teszi az előttünk fekvő törvényjavaslat, amikor kiterjeszti a disszimilációt arra a népfajra és népcsoportra is, amely a múltban, főleg 1867 óta, legalább nagy többségében, még leginkább asszimilálódott a magyarsághoz, s amelynek most sincsenek — ismét a többséget értve — kifelé gravitáló célzatai. Kiterjeszti az egész zsidóságra kevés kivétellel, akár aszszimiláltak azok, akár nem; sőt kiterjeszti azokra is, akik már nem is zsidók, nem is akarnak, nem is tudnak a zsidósághoz csatlakozni: az úgynevezett fél vérekre, azokra, akiknek egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó, vagy zsidó volt. Készséggel elismerem, mélyen t. Felsőház, hogy ebben a tekintetben a képviselőház eredeti szövegén a felsőház együttes bizottságának munkája igen sokat javított, amennyiben ezeket a különösen a nem zsidókra vonalkázó korlátozásoknak kitágításával, ^ enyhítésével igyekezett kiküszöbölni. Készséggel elismerem ennek a munkálatnak fontosságát, azonban engem ebben a tekintetben ez sem győzött meg arról, hogy a jelen törvényjavaslat jó és veszélytelen volna. Ez a disszimiláció pedig — és ennek az irányzatnak kiterjesztése — éppen akkor történik, amikor Szent István jubiláris évét zárjuk le, amikor egyébről sem hallunk és olvasunk, mint a szentistváni állameszméről, a szentistváni gondolatról, már pedig senki sem tagadhatja, hogy ez a disszimiláeiós törekvés, kivált pedig ez a zsidótörvény is a legélesebb ellentétben áll Szent István állameszméjével, az ő gondola-