Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-56

90 Àz országház felsőházának 56. ülése ősi alkotmányhoz és régi tradíciókhoz. (Ügy van! jobbfetói.) Ügy érezte a kormány, és úgy érezzük mindnyájan, hogy az ezeréves Ősi alkotmányban van annyi natóerő és van annyi ösztönzés, hogy a változott társadalmi, gazdas'ági és szociális viszonyok közepette is mindig el tudja találni a helyes utat, a nélkül, hogy szembe kerülne a régi tiszteletreméltó szent hagyományokkal. Hogy ezt a törvényjavaslatot helyesen és teljesen megértsük, szerény nézetem szerint, szükséges foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ősidőktől kezdve ki, hogyan és miképpen gyakorolta a törvényhozói hatalmat Magyarországon? és e tekintetben a kérdés gyökeréig kell lenyúlni. Hivatkozom elsősorban a Hármaskönyv második részének harmadik cikkére, amelyben azt olvassuk (felolvassa): »Miután a magyarok a katolikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, a királyok törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdtek alkotni. A fejedelem mindazonáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen semmit sem rendelhet, hanem össze kell hívni és megkérdezni a népet, ha vájjon ennek .az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem és ha igennel felelnek, ezentúl az ilyen végzéseket törvényekül tartjuk meg.« Ilyen értelemben intézkednek a későbbi törvények is, nevezetesen az 1635. évi XVIII. és az 1791. évi XXII. te. Magyarországon tehát a törvényhozói hatalom mindig a koronás király és a nemzet kezében volt. A nemzetet az országgyűlés képviselte. Két főtényezője van tehát a törvényhozásnak: a király, illetőleg ma az államfő és a nemzetet képviselő törvényes országgyűlés. Az országgyűlés szervezete, az országgyűlés megtartásának és tárgyalásának módja évszázadokon át különféleképpen változott. Voltak idők, amikor az országgyűlésnek mindig más és más neveket is adtak, így conventus, congregatio, diaeta, comitia, conventio stb. névvel nevezték, néha a »generalis« hozzátétellel, néha ennek elhagyásával, ösi alkotmányunkból tudjuk, hogy Magyarországon mindenki, aki szabad embernek tekintetett, fel -volt jogosítva arra, hogy az országgyűlésen személyesen megjelenhetett. Személyesen jelentek meg, tehát a főpapok, a mágnások és a köznemesség. Abban az időben, — ez nálunk körülbelü^ a Vegyesházból származó királyok korára esik — amidőn külföldön az arisztokrácia kezdett elkülönülni a köznemességtől és ez az áramlat hozzánk is^ átcsapott, szokásba jött, hogy a köznemesség képviselőkkel, követekkel képviseltette magát az országgyűlésen. Werbőczy hirdette azt, hogy »una eademque nobilitas«, de hiába hirdette, mert ez az elkülönülés, amely eleinte csak mint társadalmi jelenség mutatkozott, később átcsapott a politikába is, mert az országgyűlés szokásjog alapján a mohácsi vész után, később pedig tételes törvény alapján tényleg két Házra oszlott. Volt egy alsótábla és volt egy felsőtábla. Helytelen azonban ezt a két táblát egymással szembeállítani, mert ez a két tábla mindig ugyanazon egy testnek, az országgyűlésnek kiegészítő és alkotó része volt. Ennek a törvényjavaslatnak elbírálásánál nézetem szerint, abból kell kiindulni, hogy az országgyűlést a képviselőház és a felsőház együttvéve alkotja. Törvényes szuverenitása a törvényhozás terén nincs sem egyedül a képviselőháznak, sem egyedül a felsőháznak, és égy országos határozathoz, amely szentesítés, 1937. évi december hó 16-án, csütörtökön. illetve kihirdetés végett a király, illetve az államfő ele terjesztetik, szükséges mindkét Ház kongruens, egyező akarata. Évszázadokon keresztül úgy volt, hogy teljes paritás illette meg a felsőházat a képviselőházzal szemben. Ez a XV. századtól kezdve egészen az Összeomlásig igyvoit, csak az 1926:XX1I. te, amely ismét felállította az összeomlás után a kétkamarás rendszert, változtatott ezen. A felsőház hatáskörét azonban sokkal, de sokkal szűkebbre szabta meg, mint a volt főrendiház körét. Az első nemzetgyűlés ki akarta építeni az alkotmányt a jogfolytonosság tekintetében, hiszen kijelentette, hogy az, alkotmánv értelmében akarja az államhatalom gyakorlását továbbra is fejleszteni, ezt a kijelentését azonban nézeteim szerint nem tartotta be, illetőleg nem váltotta be teljesen, mert az 1926 : XXII. tc.-et nem a mi ősi alkotmányunk értelmében és annak a szellemében alkották meg. Igaz, hogy ebben a tekintetben nagy lépéssel vitte előre a nemzetgyűlés a jogfolytonosságot, de nem adta meg mindazt, amit méltán várhatunk és követelhetünk. A nemzetgyűlés állásfoglalására^ és arra az atmoszférára, amely a nemzetgyűlés idején uralkodott, vezethető vissza az, hogy törvénytárunkba belekerült az 1926 : XXII. tcnek «SÍ. %-íi. A nemzetgyűlés, amely 1920-ban itt Budapesten összeült, önmagát szuverénnek, az állami szuverenitás kizárólagos és egyedüli képviselőjének jelentette ki. Az akkori viszonyok és körülmények közt ez érthető is volt, hiszen a király nem gyakorolta tényleg a királyi hatalmat, országgyűlésünk nem volt, hiányoztak tehát azok az alkotmányjogi faktorok, amelyek nélkül alkotmányos életet élni nem lehet. Az 1920. évi törvénynek ezt az intézkedését, ideszámítva azt is, hogy a nemzetgyűlés a törvénythozói hatalmat kizárólag önmagához ragadta, csakis ideiglenes jellegűnek, átmenetinek tekintettük és tekinthettük; Senki sem gondolt és nem gondolhatott arra, hogy ez az állapot ad infinitum, örökösen fog tartani. De az 1920. évi törvényhozás maga mutatta meg azt, hogy a nemzetgyűlés nem lehet az állami szuverenitás kizárólagos reprezentánsa, mert hiszen az 1920 : II. teikkkel megválasztották a kormányzót és így a nemzetgyűlés máris osztozott a kormányzóval, az állami szuverenitás képviseletében, később pedig osztozkodott akkor, amikor az 1926. évi XXII. tekéi visszaállította a :kétkamarás országgyűlést az országgyűlés mindkét Házával, vagyis a képviselőházzal és a .felsőházzal egyetemben. Megállapítható tehát, — és nézetem szerint ennek kell a vita kiindulási pontjának lennie — hogy a nemzetgyűlés állami szuverenitása az 1926 : XXII. te életbeléptetése után az országgyűlés és az államfő által együtt gyakoróltatik. En nem osztozhatom abban a felfogásban, amelynek a képviselőiházbah többen adtak kifejezést és amellyel találkoztunk a közvéleményben is, hogy a képviselőház inkább exponense a népszuverenitásnak és a nemzet akaratának, mint a felsőház. Állítom azt, hogy a képviselőház és a felsőház együttvéve képezi a nemzeti igazi, valódi akaratát. A diszparitás az 1926. évi törvény és a régi törvények között először abban áll, hogy a felsőháznak nincsen teljesen visszavető joga, másodszor pedig abban, hogy a felsőház jogköre a budget megszavazása tekintetében korlátoknak van alávetve. Ezt a diszparitást meg kell