Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-54

58 Az országgyűlés felsőházának 5A. ütése 1937. évi december hó lU-én, kedden. szén épp az előbb hallottuk itt, az előadó úr mutatott rá, hogy ha csak formailag is, de a felsőház elnöksége abban a szerencsétlen időben mégis több jogi érzéket és több alkotmányos felfogást tanúsított, mint az alsóház. Én ezt nem a felsőház védelmére mondom, — de nem mondom az alsóházzal szemben vádképpen, mert azt hiszem, hogy abban az időben nem is lehetett volna máskép eljárni. Amikor néhány ezer vörös legény állott a parlament körül s öklét emelve ós fenyegetőzve csikarja ki az elhatározásokat, kérdem, hogy ha akkor azok a lelkes hazafiak, akik ma azt reklamálják, akár az alsóháztól, akár a felsőháztól, hogy miért nem lettek mártírok, lettek volna az alsóház és felsőház tagjai, ők ebben a helyzetben többet tudtak volna-e elérni, mint amennyit elértek azok, akik akkor az ügyeket intézték? En tehát sem védő, sem vádló célzattal nem térek ki erre a kérdésre, mert tudom, hogy a forradalommal, a vörös legények terrorjával szemben sem az alsóház, sem a felsőház nem tudta a helyzetet megmenteni. De hogy a vörös legények országos szerephez ne juthassanak és hogy a hintáslegéhyek politikai tényezők újból ne lehessenek, ezt megelőzni, ennek gátat emelni, ezzel az eshetőséggel szemben az ellen óvintézkedéseket idejében megtenni, ez szükséges, és az alsóháznak és. felsőháznak egyaránt hivatása. Meggyőződésem, hogy a felsőház, amely a tömegszenvedélyektől és a jelszavak uralmától inkább ment, mint az alsóház, ezt a hivatását jobban teljesítheti, mint bármi más. (Elénk helyeslés és taps.) De ha a forradalmat sem az alsóház, sem a felsőház nem tudja megakadályozni, édenben az alkotmányos törvényeket mindkettőnek egyetértő akarata és a felsőházban kifejezésre juttatott elit elvnek alkalmazása nagyobb valószínűséggel tudja megvédeni, akkor a felsőház teljesjogúságának és alkotmány védő szerepének fontosságát különösen azzal a veszedelemmel szemben látom, amely veszedelem ma minden oldalról int. Mert ma nemcsak a forradalmak veszedelmével kell számolni, hanem világos szemmel kell az életet nézni és meg vagyok róla győződve, hogy a diktatúra veszedelmével szemben a felsőházban a magyar törvényhozás és alkotmány igen erős támasztékot nyer. (Ügy van! Ügy van!) Éppen ezért a felsőház teljesjogúságát minden ilyen kísérlettel szemben elengedhetetlen szükségességnek ismerem. En nem félek attól, hogy a diktatúra itt Magyarországon is fenyeget és nem szeretem, ha szinte hisztérikus aggodalom nyilvánul meg, amikor bármiféle olyan kurjongatás történik, amely talán nem egészen stílszerű, de amelybe azután mindjárt belemagyarázni a diktatúra-veszedelmet, talán mégis- csak felesleges izgalom; mondom, én a diktatúra veszedelmét Magyarországon nem tartom imminens veszedelemnek és nem ebből a szempontból ítélem meg a kérdést. Sőt továbbmegyek, meg vagyok győződve, hogy Magyarországon a diktatúra veszedelme már csak azért sem fenyeget, mert azok, akik a diktatúrát emlegetik és annak képviselőiképpen jelentkeznek, előbbutóbb a legelemibb ízlés nyomása alatt arra a meggyőződésre fognak jutni, hogy az a póz, amelyben jelentkeznek, groteszk; mert ha azok, akik kezükben tartották az ország sorsát történelmünk legtragikusabb pillanatában — megengedem, hogy jóhiszeműen — de nem tudtak l elérni semmit, de egyáltalában semmit, most honmentőkként és alkotmányrevizorok pózában jelentkeznek, a legelemibb jóízlésből meg fognak győződni arról, hogy groteszk képet maitatnak és valószínűnek tartom, hogy úgy Ők, mint követőik rá fognak ébredni a helyzet ismeretére. (Mozgás.) Ez talán kérdés, de én hiszem. Hiszem azt is, hogy az illetékes felelős tényezőknek lesz majd erejük arra, hogy a^ tolakodó éretlenséget az ország testéről lerázzák (Elénk helyeslés é$ taps a felsőház minden oldalán.) és lehetetlenné fogják tenni, hogy kiskorú kalandorok az utcán rikoltozzanak, cigánykereket hányjanak és közben koronát kínáljanak és ezzel a legkényesebb és legkínosabb helyzetbe hozzák azokat a mindenki által tisztelt tekintélyeket, akiknek jellemszilárdsága és szótartó hűsége ennek az országnak legszentebb történelmi emlékeit és reményeit hordozzák. (Elénk helyeslés és taps a felsőház minden oldalán.) Minderről meg vagyok győződve ós éppen ezért a diktatúra veszedelmét nem itt Magyarországon sejtem. De hogy ez viiágveszedelejn, világáramlat, azt úgy gondolom, senki sem vonja kétségbe és mindenki, aki az eseményeket látó szemmel vizsgálja, kénytelen

f elismerni, hogy ez a veszedelem a demokrácia féktelensége és a demokratikus törvényhozó testületek felelősségtudatának hiánya miatt fenyeget. Jól emlékszem arra, hogy 1922 elején hivatalos küldetésben Rómában voltam, hosszú időn át kénytelen voltam ottmaradni és valósággal borsódzott a hátunk, amikor azt láttuk, hogy ma megáll a villanyszolgáltatás, holnap nem szolgáltatnak ki kenyeret, azután lezárják a vízvezetékeket, majd sztrájkba lép a rendőrség és nap-nap után érezte az emiber, hogy itt nagy összeomlás áll küszöbön s alvilági erők törnek fel és kívánják elgázolni mindazt, ami ennek a nagy nemzetnek drága kincse. Láttuk azt a siralmas tehetetlenséget, amelyben a parlamenti pártok vergődtek, megegyezésre jutni nem tudtak, kormányt alakítani képtelenek voltak és végül szinte elementáris erővel provokálták, hogy egy történelmi küldetés tudatával bíró egyéniség lépjen fel, teremtsen rendet és mentse meg hazáját. (Ügy van! Ügy van!) Es mindenütt másutt, Spanyolországban is ugyanezek az események történtek. Primo de Rivera diktatúráját a demokratikus pártok valósággal ikiforszírözták és amikor bekövetkezett a fordulat és furfangos úton-módon a baloldali kormányzat többséghez jutott, első feladata az volt, hogy meggyilkoltatta az ellenpárt vezéreit, mire szükségképpen tört ki az ellenállás és szükségképpen ragadott fegyvert a tisztesség, az egyéni, úgy a családi, mint a nemzeti becsület védelmében. (Ügy van! Ügy van!) Es mindenütt szinte érzékelhető volt a demokratikus erőknek, nem mondom, tehetetlensége, de úgylátszik, önbizalmának megrokkanása. ^Mert az embernek az az érzése, hogy a demokrácia nem bízik önmagában és azt, amit konstruált, amit mint a haladás elengedhetetlen követelményét hirdetett, amikor megvalósíthatná, nem meri következetesen képviselni és ezzel a 'következetlenséggel, tagjai féktelenségével és a belőlük kikerült törvényhozó testület felelősségtudatának hiányával valósággal mindenütt kikényszeríti azt az erős öklöt, azt a diktátori-