Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-54

Az országgyűlés felsőházának 54. ülése róna tanán alapszik. A király és a nemzet együtt t gyakorolják az államhatalmat min­den államhatalmi ágaaalttbain. A törvény­hozó hatalomban: az államfő és a törvényhozó testület, a parlament; a végrehajtóhatalom­ban: a végrehajtó hatalom központi szerve, a kormány és a helyi önkormányzatok, a muni­cipális tagozatok. Már most a törvényhozó szerven belül a törvényhozó testület megint két kamarára oszlik, hogy a törvényhozói szerv működésének egyensúlyozottsága bizto sítya legyen. Ha egykamarából áll az ország­gyűlés, akkor az a veszély fenyegethet, hogy bár a formai jog szempontjából mindent meg .tehet az alsóház, mert hiszen szuverenitása korlátlan, azonban ez a hatalom mégis bizo­nyos túlzásba, bizonyos önkényeskedésbe me­het, ezért kell egy második házat, második ka­marát létesíteni, amely kiegyensúlyozza, ha úgy tetszik egy kicsit . gyengíti az alsóháznak ezt az abszolút hatalmát, amint a francia írók mondják a saját szenátusukról, az egy: »élément pondérateur du parlement«. És ha végignézünk a külföldi államokban, megállapíthatjuk, hogy valóban az államok­naknagy zöme mind úgy alkotja meg a felső­házát, hogy az szervezetében eltér az alsóház szervezetétől. Nem elégszenek meg a törvény­hozások azzal, hogy csak azt az eltérést adják meg- a felsőház szervezetének, hogy a szenáto­rok mandátuma hosszabb, vagy a választóke­rület nagyobb, vagy a szenátorok életkora ma­gasabb, hanem organizatorius eltérésekre tö­rekszenek. Legalább is arra, hogy a szelekciós választást alkalmazzák, mint például a francia szenátusnál. Alig van Európában, de — mond­hatni — az egész világon állam, amely ne erre az eltérő organizatorius álláspontra helyezked­nék. Csak a csehszlovák és a norvég állam szer­vezi meg a két házat tulajdonképpen ugyan­azon az alapon. A csehszlovák állam szenátusát maguk a választók alakítják meg éppen úgy, mint a képviselőházat, csak ott van különbség, hogy a szenátus tagjainak hosszabb a mandá­tuma, magasabb az életkora és nagyobb vá­lasztókerület választása alapján kerülnek be. Ez azonban tökéletes szabályozásnak nem mondható. Éppen az a tény, hogy ez a szabá­lyozás a norvég alkotmánnyal együtt szintén egyedül áll, ez a kivétel erősíti meg a szabályt és a szabály helyességét. Ha tökéletesen egy akarat fejeződik ki a két kamarában a tökéle­tesen azonos szervezetnél fogva, akkor — mint mondottam — nincs és tulajdonképpen cem is lehet véleményeltérés. Erre vonatkozólag na­gyon szellemesen és helyesen jegyzi meg egy német író a csehszlovák szenátus bírálata so­rán, hogy ennék a szervezésnek csak egy hibája van és pedig az, hogy nem lehet konflik­tus az alsóház és a felsőház között. Mélyen t. Felsőház! Az 1926.-XXII. tc.-nek tulajdonképpen csak egy hibája van, de az súlyos hiba. Ez a törvény megfosztotta a felső­házat az alsóházzal szemben való viszonyában az egyenjogúságtól. Nem akarok itt rekrimi­nációval foglalkozni, sem pedig polemizálni, annál kevésbbé, mert hiszen egy eltűnt időről van szó, mégis azt hiszem, hogy a kérdésnek, ennek a szóban lévő intézkedésnek alkotmányi jelentőségénél fogva és a jövőre való tanulság­nak szempontjából is, szükséges néhány tárgyi­lagos megállapítást tenni. (Halljuk! Halljuk!) A felsőházi törvény eredeti törvényjavaslati indokolása nem erre az álláspontra helyezke­dett, hanem az új felsőház és a képviselőház között nagyon helyesen ugyanazt a viszonyt 1987. évi december hó 14-én, kedden. 47 tartotta meg, mint amilyen egyenjogú viszony volt a régi főrendiház és a képviselőház között. A szóban levő helytelen módosítás a nem­zetgyűlés közjogi bizottságában, majd plénu­mában történt. A nemzetgyűlés ezzel az intéz­kedésével először is ellentétbe került a magyar jogfejlődéssel. Amióta Magyarországon az or­szággyűlés két kamarára oszlott, ez pedig már 1608 előtt bekövetkezett a tényleges gyakorlat­ban, — hiszen az 1608. évi koronázás utáni I. te, csak írásba foglalta a már iszokásjogilag kialakult tényleges helyzetet — azóta a két kamara a törvényalkotás terén tökéletesen egyenjogú volt. Ha véleményeltérés történt, üzenetváltás következett. Ha megegyezés jött létre, az országos határozatot felterjesztették szentesítésre a királyhoz és létrejött a törvény, ha pedig nem jött létre a megegyezés, akkor a törvényjavaslat megakadt, országos határo­zat nem jött létre s így isemmit sem ter­jeszthettek fel a királyhoz szentesítés végett. A nemzetgyűlésnek ez az intézkedése azon­ban más vonatkozásokban sem egyeztethető össze az alkotmányjog szellemével. Kétségte­len, hogy a törvényhozó szerv és így az akkori viszonyok között a nemzetgyűlés a formai jog szempontjából mindent megtehetett, mert hi­szen a szuverenitás egyedüli letéteményese volt, a szuverenitás pedig jogi mindenhatósá­got jelent. Az alkotmányokban, különösen pe­dig a történeti alkotmányokban azonban mégis vannak a történeti alkotmányok szelleméből levonható olyan magasabbrendű alap-princi­piumok, amelyek a mindenkori törvényhozó szervet, ha nem is jogilag, de legalább erköl­csileg kötelezik. Én azt hiszem, hogy a nemzet­gyűlés éppen ezen a ponton került némileg ellentétbe az alkotmánynak ezzel a szellemé­vel, amikor ősi alkotmányunk egy alapintéz­ményét ilyen lényegbevágóan módosította. Mert a két kamara egyenjogúsága alkotmá­nyunk alapintézménye. Nézetem szerint azonban a nemzetgyűlés ez­zel az intézkedésével önönmagával is ellentétbe került. (Ügy van! Ügy van!) Az akkori álliami főhatalom rendezéséről, vagyis a nemzetgyűlés­ről szóló 1920. évi I. te. a maga törvényjavas­lati indokolásában szinte klasszikus szavakkal és határozottsággal írja elő a maga feladat­körét, a maga célkitűzését és egyúttal a kor­'átokat is, amelyeket önönmagának állapított meg. Ez nem jeleníti a szuverenitás külső korlá­tozását, mert hiszen a szuverén hatalom, önön­magát korlátozhatja a szuverenitás csonkítása nélkül. Az 1920. évi I. te. törvény ja vaslati in­dokolása a következőket mondja: A nemzet­gyűlés feladata a megzavart alkotmányos éle­tet a kényszerű szükség folytán beállt válto­zások figyelembevételével, a jogfolytonosság elvének megfelelően visszavezetni ősi alkotmá* jyunk régi, szilárd, kipróbált alapjaira. A felsőházról szóló törvény törvényjavas­lati indokolása pedig erre támaszkodva azt mondja, hogy az 1920. évi I. te. nem az ősi al­kotmány intézményeivel való szakítást, hanem éppen ellenkezőleg, az elkerülhetetlenül szük­séges reformokkal az ősi alkotmány régi alap­jaihoz való visszatérést tűzte ki céljául. Ezért gondolom, mélyen t. Felsőház, hogy itt a nemzetgyűlés önönmagával került ellen­tétbe, mert az idézett törvénynek az a rendel­kezése, amelyről szó van, éppen ősi alkotmá­nyunk egyik alappilléréhez nyúlt és a főrendi­háznak, a felsőkamarának lényegét, lelkét 9*

Next

/
Thumbnails
Contents