Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-73

506 Az országgyűlés felsoház&nak 73. iïM ipari érdekek kellő' méltánylást nyertek-e. Azt a jogot sem arrogálom magiamnak, hogy arnól Ibeszéljek, vájjon célszerű-e, szükséges-e új monopóliuimot létesíteni s hogy ez a monopólium élőire fogja-e vinni gazdasági életünket, alá fogja-e támasztani, avagy pedig bizonyos tekintetben ajnnak elsoirvásatását fogja-e előidézni. Figyelemmel kísértem, a törvényjavaslat történetét és megállapíthatom, hogy ahány szesztönvényt (hoztak 1888-tól kezdve, vagy ahány törvényjavaslat etekintetben napvilágot látott, egyetlenegy sem akarta elvenni az ipari szeszfőzdék jogát, nem akarta azokat megszüntetni, ellenkezőleg, mindegyik hangsúlyozta, hogy a szesztermelés szempontjából szükség van az ipari szeszgyárakra is. Itt utalok a legközelebbi múltban közkézen forgott törvényjavaslatra, az úgynevezett Fabinyi-féle törvényjavaslatra, amely szintén nem szüntette meg az ipara, szeszgyárakat, csak azt akarta, hogy a kontingens leszállíttass ék, még pedig, ha jói emlékszem, 80.000 hektoliterről 56.000 hektoliterre. De agrárikörökben sem merült fel az az óhaj, hogy az ipari szeszfőzdéket meg kell szüntetni; az agrárkörök is, mint maximumot, legfeljebb azt kívánták, hogy a kontingens leszállíttassék az ő javukra. Meskó ő méltósága az egész kérdést leginkább politikai szempontból mélrlegelte. Kétségtelem, hogy mint minden törvényjavaslatnaik, ennek a törvényjavaslatnak is vannak politikai vonatkozásai, de e törvényjavaslatCián a politikai vonatkozásokon kívül a magánjoggal is: találkozunk, amit figyelmen kívül hagyni nem lehet és nem szabad. Az én felfogásom szerint, amikor ezt a törvényjavaslatot itt tárgyaljuk, nem lehet axírlól szó, hogy van-e vagy nincs áldozatkészség a tulajdonosokban, akiknél kisajátítás folytán megszüntetik a jogot; átt nem lehet arról szó, hogy a karteleket akarjuk-e védelmezni vagy pedig nem, nemzeti ajándékot akar-e valaki adni a karteleknek vagy pedig nem; arról sem lehet szó, hogy milyen mértékbent köteles magát az egyén ebben a kérdésben alávetni az állani akaratának, vagyis a közösségnek, mert e kérdések mind régen tisztán állanak. Én azt a pollitlikát, amelyet a mostani kormány követ, magamévá teszem, azt hiszem azonban, meni csalódom, ha azt mondom, hogy sem a (keresztényi, sem a szociális, sem pedig a nemzeti politika nem gyöngítheti meg a magánjogot, nem gyöngítheti meg azokat a garanciális törvényeiket, amelyek a magántulajdon oltalmára már 'évtizedek, sőt évszázadok óta benne vannak a Corpus Jurisban. A tulajdon fogalmából kell kiindulni, ha helyesen akarjuk megbírálni ezt a törvén y javaslatot, még pedig kettős' szempontból. A tulajdon feltétlen uralom egy tárgy felett, amely a tulajdont képezi, másoknak kizárásával. Ez áz egyik szempont, a másik szempont azonban az, hogy mégsem feltétlen ez az uralom, mert köztekintetekből minden egyes alany köteles alávetni magát az állaimnak és köteles tűrni a kisajátítást, de csak olyan feltételek mellett, hogy teljes és valódi kárpótlást kap. Én nem akarok visszatekinteni .sok-sokszáz évre ebbten a kérdésben, csak az 1830. évi reformkorszak idejére vetek egy pillantást és állítom azt, 'hogy tulajdonképpen a nagy Széchenyi volt az. iniciáléja annak, hogy a mi törvényikönyvünkbe beleiktatták azt, hogy kisase 19$8. évi júlhis hó 6-án, szerdán. játítás csaikis teljes ós valódi kárpótlás mellett történhetik. Az 1836:XXV. te. szól az ország közjavát és kereskedelmét gyarapító magánosok vállalatáról. Ez a törvény már világosan megmondja, hogy ha idegen vagyont igénybe vesznek ezeknek a kitűzött céloknak elérésére, akkor — szórói-szóra idézem — (olvassa); »Tökéletes és teljes mértékű kárpótlás jár.« Az 1936: XXVI. te. pedig, ;amely az állami hidakról, a Lánchídról beszél, azt miondja, hogy (olvassa): »Igazságos kárpótlásban kell részesíetni a tulajdonosokat.« Mindkét törvény unisono úgy rendelkezik, hogy a kárpótlási összeget a királyi bíróságok állapitják meg. Akkoir anég első fokon királyi bíróságok nem voltak, de volt a királyi ítélőtábla, volt a hétszemélyes tábla s a királyi ítélőtáblának és a hétszemélyes táblának hatáskörébe utalták tehát ezeknek a kártérítési összegeknek a megállapítását. Azt mondják, hogy az a törvény jó. amely visszatükrözi a nagy tömegeik, a polgárok, a nép felfogását, érzületét és jogi öntudatát. Én hivatkozom arra, hogy a nagyközönség lelkében igenis él a magántulajdon iránti tisztelet és az ehhez való ragaszkodás. Hiszen a köznép — lépten-nyomon halljuk — tulajdon »szentségéről« beszél. Mi jogászok nem beszélünk a tulajdon szentségéről, hanem a tulajdon sérthetetlenségéről. Pár perccel ezelőtt mondtam, ihogy igenis, a magántulajdon sérthető, amiennyiben köztekintetekiből elvehető, vagy csorbítható, azonban csaík olyan feltétel emellett, hogy ezért teljes és kellő kár talanítást adnak. Az 1881 :XLL tcikk, amely a kisajátításról intézkedik, azt rendeli, szóról szóra felolvasom, hogy (olvassa): »A kisajátítás valódi és teljes kártalanítás mellett eszközöltetik. A kártalanításii összeg mennyiségéneik megállapításánál nemcsak a kisajátított ingatlannak az értéke veendő számitásiba, hanem azon értékveszteség is, amelyet az ingatlan a megcsonkítás, vagy részekre szakítás által szenved; azon átalakítási költségek is, amelyek megtkívántatnalk arra, mogy a birtok, amelyből egy rész kisajátíttatott, a kisajátítás előtt gyakorolt módon továbbra is használható legyen; és végül azon költségtöbblet tőkéje is, amelyet a megmaradt birtokrésznek a kisajátítás utáni használata, a kisajátítás előtti állapothoz hasonlítva, igényel«. Előírja továbbá ez a törvény, amelyet én sarkalatos alaptörvénynek tartok, azt, hogy a kártérítés kérdésében mindig a királyi Ibtíróság ítélkezik. Hogy mennyire akarta a törvényhozás a magántulajdont védeni, azt abból látjuk, hogy a bíróságra bízta a (kártérítési összeg megállapítását és nem a közigazgatási hatóságokra, sem pedig a kormányra. Kénytelen vagyok tehát kifogásolni e törvényjavaslatnak azOkat a rendelkezéseit, amelyek mind a ikárjtalanításnál, mint a kisajátítási ö^szeírnél anyagi diiszpoziciókat tartalmaznak és kénytelen vagyok kifogásolni, hogy a kár ösz: szegének megállapítása nem a bíróság hatáskörébe tartozik. Igaz, hogy van egy szakasz, amely szerint az érdekelt felek a bírósághoz fordulhatnak, ez a szakasz azonban azt is mondja, hogy a bíróságnak csak azon elvek alapján szabad eljárnia, .amelyek ebben a törvényjavaslatban vannak lefektetve. Ez tehát egy papiros jog, amelynek semmi féle praktikus hasznát nem vesszük, hiszen a Kúriát nem lehet arra degradálni, hogy a számításokat azok