Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-53

40 Az országgyűlés felsőházának 53. ülése Elnök: Szólásra következik Morvay István felsőházi tag úr ő méltósága. Morvay István: Nagyméltóságú Elnök TJr! Mélyen t. Felsőház^ Én nem óhajtottam felszólalni, azonban felszólalásra kényszerít az, hogy itt szó volt a tanyáról, szó volt a falusi m épről, szó volt a hivatalnokokról, az orvosokról és mindenkiről, csak azokról a szerencsétlen kézműves kisiparosokról neon volt még szó, akiknek az érdekében ón szólalok most fel és kének egynéhány.perc időit. Ö femsége említette, hogy a harctéren ellődözték a telefondrótokat, ós az a katona kiment oda és összekötözlte. Az a kézműves kisiparos, aki résztvett a háborúban, kötözte össze azt a telefondrótot és az tett sok mindenféle hasznos szolgálatot 1 eleimén yessége folytán. Kérem tehát a honvédelmi miniszter úr ő nagyiméi

1tóságát, hogy ne f eledkezzék nneg ezekről a kézműves kisiparosokról semy mert hiszem az országban több mint 200 000 kézműves kisiparos van, akik szán tén^ megérdemlik, hogy az egyenlő elbánás elve alapján orészesüljeinek mindazokban, amikben részesülnek a tanyai, falusi és egyéb emberek, m'ert ők iis hűséges hazafiak voltak., teljesítették kötelességüket, a háborúban olyiam leleményeseik voltak, hogy megosimálták a kávémat, meg nem tudom, uni mán dent. Én be voltam vonulva, de én akkor 50 éves voltam, mtem voltam tehát a fronton, de a front 'mögött sokat láttam. Kérve kérem ő excellanciáját, ne feledkezzék meg ezekről az emberekről sem, és kérve kérem a kormányt is, igyekezzék számukra munkaalkalmat teremteni, mert bizony olyan szegényeik, hogy -miunikiaalkalom nélkül igen ikiesiny kenyerük' van. A törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Éljenzés.) Elnök: Szólásra következik Vásáry József felsőházi tag úr, Vásáry József: Nagyméltóságú Elnök Ur! Méltóságos Felsőházi Úgy látom, hogy a vitának talán utolsó felszólalója vagyok, őszintén mondom, lelki kényszert érzek a felszólalásra és ennek hatása alatt veszem néhány percre igénybe a felsőház türelmét. Képtelen vagyok azoknak az érzéseknek tolmácsolására, amelyek ebben a pillanatban lelkemet elfogják, mert hiszen nagyon jól tudjuk, mit jelent a hazát békében önzetlenül szolgálni, de nem lehet felmérni azt, hogy mit jelent a hazáért életet áldozni, szülőt, gyermeket, mindent otthagyni, bénán, csonkán hazajönni és zúgolódás nélJkül hallgatni, tűrni, sokáig az utcasarkon állni. Olyan érzés ez, amely engem is megfog, aki nem voltam katona, nem azért, mintha felmentettek volna, hanem mert nem vettek be. Láttam azonban testvéreim szenvedését, láttam apám összeroppanását a lelki kínok alatt és tudom, hogy nemcsak az övé volt ez a kín, hanem a magyar nemzeté is. Meg: kell hajtanunk az elismerés zászlaját anélkül, hogy magunknak hízelegnénk, mert ha utólag nézzük a világháborúban résztvett nemzetek célkitűzéseit, a legtöbb helyen ott láthatjuk az anyagi célt, a hatakai, uralmi célt, láthatjuk, hogy mindenki akart valamit az emberi vérözönön keresztül: aranyat, hatalmat, mindent; csak ez a nemzet volt az, amely a háborúba ilyen célok nélkül belekényszerült és amely ennek a háborúnak vértanuja volt. Itt voltam, amikor a hadüzenet megtörtént. Le sem lehet írni, valami földöntúli, transzcendentális erő hatott át minden magyar lelket. 1937. évi december hó 9-én, csütörtökön. Aki a föld népével együtt dolgozik, tudja, mit jelent annak számára az, amikor az Istentől adott életet, a termést betakarítja. Es az a szorgalmas magyar földmívesnép mégis otthagyta a munkát. Nem kérdezett semmit, valahogyan ösztönösen érezte a magyar föld népe, hogy megmozdult a világ és talán be fog teljesedni a költői jóslat, hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül és nem lehet itt gondolkozni, menni kell. Hiszen lehetetlen, hogy az a katona ne tudta volna, mit jelent szembeállani az öldöklő fegyverekkel, odavinni a maga életét a kegyetlen, pusztító szerszámok elé, semmit sem kérni, semmit sem kérdezni és szenvedni. Ennek a törvényjavaslatnak indokolása is mutatja, de érzi minden becsületes magyar ember és engem is ez kényszerít talán utolsónak szólásra, hogy valami hihetetlen nagy hiányt pótolt ezt a törvényjavaslat. Nem mondom, hogy pótolta a mulasztásokat. Nem az anyagiakat pótolta, hanem a lelkieket pótolta. Amikor nem tudjuk, hogy egy szikra mikor gyújtja fel megint a világot, ez a törvényjavaslat a maga egyszerűségében egységet teremt a magyar lelkek között, megteremti a harmóniát. Amikor nem tudjuk, élvezhetjük-e hosszá ideig a békét, vagy a háború kegyetlen fúriái megint ránk szabadulnak-e, ez a legfontosabb, mert 19 esztendő multán anyagi előnyöket nem tudunk nyújtani. Méltóztassék megengedni, nem is lehet kárpótolni anyagiakkal a kiállott szenvedésekért azt a szenvedett embert, azt a nyomorult árva gyereket, aki apjának csak a nevét tudta, akkor sem, ha a világ aranyát adnak oda. Itt csak meleg szívvel lehet valamit elérni, ha a nemzet azt mondja, hogy hálája soha meg nem szűnik azokkal szemben, akik érte mindent feláldoztak. És ha jön egy megpróbáltatás, akkor annak sem úgy kell eljönnie, mint ahogyan 1918-ban történt, hanem a nemzet legkiválóbb erőinek kell együttlenniök, kemény kézzel kell tartaniok az ország kormányzását, de a kemény kéz mellé oda kell tenni a jó szívet is és mindent úgy kell rendezni, hogy ha jön is megpróbáltatás, ebből a megpróbáltatásiból a lehető legjobban kerüljünk ki. Nem jó rekriminálni, de ha a mi akkori vezetőink meggondolták volna, hogy mit jelent a hatalmat kiadni a kézből felelőtleneknek, talán nem adták volna ki kezükből a hatalmat és talán másként lett volna minden. Nem jó ezekről a dolgokról gondolkozni, mert szinte megzavarodik az esze minden becsületes hazafinak, h et £t multakra gondol. A múltra csak úgy gondoljunk, hogy vonjuk le belőle a tanulságot a jövőre és nézzük meg, hogy helyesen szolgáljuk-e a nemzetet a békében, mert a békében kell a háborúra felkészülni. Hiába mondjuk^ hogy nem akarunk háborút, — ez köztudomású, nem is akarhatunk — egyet tudnunk kell: ha netalán eljön az az idő, hogy az események újra elragadnak bennünket, akkorra erős lélekkel fel kell készülnünk minden eshetőségre. Ennek két módja van. Az egyik: minden erőt megragadni, az utolsó fillért magunktól elvonni és megerősíteni a nemzet véderejét, hogy ne legyünk gyámoltalanul és gyáván martalékává esetleg egy őrjöngő világnak. Azt hiszem, itt jó kezekben van letéve a nemzet erejének megerősítése. A másik mód az, hogy ha esetleg ilyen