Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-53

Az országgyűlés felsőházának 53. ülése 1937. évi december hó 9-én, csütörtökön. 27 magyarnak apoteózisa, a magyar hősiességnek legnagyobb dicsősége. Meg méltóztatik érteni, hogy ilyen rettenetes helyzetekben, amikor a parancsnok már nem tudott mit csinálni, hogy kötelességének eleget tehessen, a hős katonákhoz fordult és azt mondta nekik: ne aggódjatok fiaim, ha elestek, a tieitek otthon jobb sorsra fognak jutni, mert az állam és a társadalom köteles róluk gondoskodni. (Ügy van! Úgy van!) A parancsnok azt mondta a katonáknak, hogy: ha rokkantak lesztek, legyetek nyugodtak, mert az állam és a társadalom köteles rólatok gondoskodni (Úgy van! Ügy van! -Taps.) és ha épen tér haza a vitéz, kitüntetésekkel a kebelén, legyen nyugodt, mert hálaérzet van a magyar nemzetben, ezt is el fogja ismerni és ha az illető szegény ember, gondoskodni fog róla, hogy kenyérhez jusson. Még egy apró dolgot akarok felemlíteni, amely nagyon jellemző a magyarra. A Dob érdón történt ez az eset. Soós kegyelmes úr is ott volt, amikor a 24-es vadászoknál misét mondottak, mielőtt kimentek a poklok poklába. Csak úgy rengett minden a pergőtűztől, csak úgy reszketett a föld, minden láng- és tűztenger volt. Mise után felmentem egy sziklamagaslatra és látva azt a szörnyűséget, elállt a kemény katona szívverése; lélekzetem visszafojtódott, mert arra gondoltam, hogy ide küldöm ki azt a zászlóaljat meghalni, nem jön vissza egy sem. Akkor egy egyszerű altiszt a 24-es vadászoktól, aki velem feljött a sziklára, valószínűleg látva, hogy elváltozott az arcom, hogy elfullad a lélekzetem, hozzám fordult és azt mondotta: Fenséges Atyám, sebaj, megverjük a büdöst! Bocsánat a kifejezésért, de így volt. (Taps.) Ezek az esetek bizonyítják — és még számtalant mondhatnék el, napokig elbeszélhetnék róla, olyan rengeteg sok esete van a magyar hősiességnek — azt, hogy mi volt a magyar a háborúban; ehhez még azt teszem hozzá, hogy mindenüvé, ha baj volt, a magyart vitték, ahol nehéz helyzet volt, oda a magyart küldték. (Ügy van! Ügy van!) Még a németek is, akik Erdélyben alattam küzdöttek, kérték, hogy ide és ide magyar csapatot állítsak, mert akkor biztosak benne, hogy ott baj nem lesz.. Mindenütt, ahol magyar volt, biztosak voltunk benne, hogy a feladat — ha egyáltalán lehetséges — helyesen oldódik meg és baj nem fog történni. Még egy apróságot szeretnék felemlíteni. (Halljuk! Halljuk!) A piavei csatánál^ hadseregem balszárnyának főtámadását éppen a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltósága szervezte meg, oly nagyszemen, hogy az sikerült és nagy eredményre vezetett; így éppen ő nagyméltósága tanuként állhat mellettem, hogy milyen ragyogó hősiességgel támadtak ott a magyarok. Ott volt,, mint első a hegy tetei én, a 69-es székesfehérvári gyalogezred, a 44-ik gyalogezred, a 464k gyalogezred, a 39-ik gyalogezred — mind magyar ezredek — és a második honvéd'huszár hadosztály. Elfoglaltuk a Montellót, egy második Dob er dót, ahol a legrettenetesebb ágyútűzben és küzdelmekben hősiesen megállotta a helyét a magyar s ebben az utolsó nagy csatánkban megmutatta, hogy a magyar érdemes egy boldog új ezer esztendőre. Ha csapataimat áttekintettem, azt láttam, hogy a falvak és a tanyák népe volt hadseregem gerince, a hadvezér ereje, leghívebb támasza és — elmondhatom — szívemnek legnagyobb büszkesége. (Éljenzés és taps.) A vitéz, minden áldozatra kész magyar nép. hősiességének, szívósságának köszönöm én is úgyszólván minden sikeremet s úgyszólván minden kitüntetésemet az a hős magyar szerezte meg nekem, akiért küzdeni éltem fogytáig szent kötelességemnek tekintem. (Elénk éljenzés és taps.) Otthon kisember volt (katona, szegény munkás, talán nincstelen munkanélküli; a halál torkában az észbontó pergőtüzek poklában azonban legyőzhetetlen vitéz, hős a szó legnemesebb értelmében. Nem kérdeztük mi őket, hogy mik ők otthon,, megbíztunk bennük, a hős magyarokban, akik életüket szívesen odaadták egy jó szóért Í3. Amit elrendeltem, azt kitűnő tisztikarom vezetése alatt, bármibe került is, mindenkoron hűségesen teljesítette a raagyar katona, a magyar nép egyszerű fia. Azt kérdem én mindezek után: nem érdemel-e meg az ilyen ember mindent, ami jó és nem méltányos-e, hogy őérte, aki értünk olyan óriá«i áldozatot hozott, mi is hozzunk áldozatot? (Ügy van! Ügy van!) Azt mondom: igenis méHányos! Meg vagyok győződve róla, hogy a felsőház tagjai mind csatlakoznak hozzám, ha azt mondom, hogy iVenis érdemes a magyar minden eh'smerésre, érdemes egy joHb létre, amelyet valahogyan meg kell a szalmára szereznünk. (Ügv van! Ügy van! — Elénk éljenzés és taps.) Köteleseik vagyunk őket jobb sorsba bevezetni és besegíteni. A ma előttünk fekvő törvényjavaslat ezt tűzte ki célul és ezt szolgálja. Amint már a bizottságban is tettem, azzal a bensőséges kéréssel fnrdnlok a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltnságánoz. hosry majd a törvény esetleg mutatkozó Iránvait a gazdasági élet és az ezzel legszorosabb összefüggésben lévő teherbírás javulásának mértékében fokozatosan pótolja» esetleg még a törvény keretein túl is. (Helyeslés.) Leeven szabad nekem, mint olyan öreg hadviselt katonának, aki négy és fél éven keresztül látta a magyar hősiességet, sok-sok tízezer és tízezer bős magyar katona, tűzharcos nevében a honvédelmi miniszer úr ő nagvméltóságának legbensőségesebb köszönetemet tolmácsolnom (Éljenzés.) azért, hoo-v ezt a törvényjavaslatot, az elismerés és hála törvényjavaslatát benyújtotta. Ismétlem, mint öreg hadyisplt katona, a harctéren ő nagyméltóságával átélt súlyos napokban lelkemben gyökeret vert igaz nagyrabecsüléstől áthatva szintén, mint egyes egyén, szívem mélyéből köszönöm ő nagyméltóságának e törvényjavaslatot, amely gondoskodást jelent a hős magyar katonákról. Abban a reményben, hogy ez nem végállomás ezen a dicséretes úton, hanem az előrejutásnak egy mérföldköve, a törvényjavaslatot mind általánosságban, mind részleteiben a Ieernagyobb lelkesedéssel elfogadom. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik vitéz Barcy Gábor felsőházi tag úr. vitéz Barcy Gábor: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Mielőtt a törvényjavaslat méltatásába és kritikájába fognék, méltóztassanak megengedni, hogy a világháború egy szerény tartalékos tisztjének beszéde beleszövődjék a világháború nagy magyar hadvezérének beszédébe, A feu-