Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-53

26 Az országgyűlés felsőházának 53. ülése radottakért teljesítette önzetlenül magasztos kötelességét. Éppen ezért mind az államnak, mind a társadalomnak mondhatnám 'becsületbeli kötelessége ezt a sok 'hősies áldozatot, ezt a, sok leírhatatlan szenvedést hálával elismerni és tőle telhetőleg meg is jutalmazni. Sokszor tapasztalom azonban, hogy a világbáiború eseményei lassacskán feledésbe mennek, a magyar hősök ragyogó fegyvertényeire lassacskán a feledés köde borul. Ezért itt a törvényhozás előtt szeretném hangsúlyozni : kötelességünk gondoskodni, hogy ez ne történjék meg. kötelességünk arról gondoskodni, hogy az ifjúság szívébe aranybetűkkel legyen beleírva az, hogy mi volt a magyar katona, mát tett hazájáért, 'mit szenvedett érette és milyen dicsőséggel harcolt az, (Ügy van! Ügy van!), akinek nyoimdnikaiiba kell, hogy lépjen ifjúságunk. (Elénk helyeslés és taps.) Legyen szabad egy pár szóval néhány mozzanatot kiemelnem a világháborúból, amely éppen a magyar katona hősiességét ecseteli. illetőleg varázsolja szemeink elé. Gondoljunk az 1914. évben, mindjárt a, háború kezdetén megkezdett nagy galíciai offenzívára, ahol az orosz teljes erejében állott velünk szemben, az orosz kolosszus, a sokszoros túlerő, a mi gyenge, — sajnos, meg kell állapítanom — roszszul felszerelt hadseregünkkel széniben. Mégis 1914 szeptember 8-án — magam ott voltam, láttam, ezért akarom különösen hangsúlyozni, mint tanú — négy magyar ezred, a 69. székesfehérvári, a 44. somogymegyei, a 32. budapesti ezred és a 38. honvédhadosztály azt a feladatot kapta, hogy az orosz balszárnyat megkerülve döntse el a csatát. Ott láttam viharzó f örgetegként, énékelve rohamozni a legpusztítóbb tűzben a hős magvar ezredeket, amint az orosz óriás minden állását elfoglalták és ezt a szárnyát fölgöngyölítették, majd napokig üldözték addig, amíg nem jött legfelső helyről a parancs, hogy másutt baj történt és vissza kell vonulnunk a Kárpátok mögé. A Kárpátok mögé érkezve borzalmas csapás érte hadseregünket: a kolerajárvány. Leírni nem lehet, mit szenvedett ott az emiber, mit szenvedtek a csapatok és mégis az előrenyomulásban, az elhulló betegek között, dacolva ment előre a magyar és győiztesen dobta ki Uzsokról az oroszt. Stary-Sambornál súlyos küzdelmeiket láttam. Csak egy apró részletet akarok ezekből felemlíteni. Egy zászlóalj, a 32. gyalogezrednek egy zászlóalja a Lisy nevű magaslatot tartotta, s elrendelték, hogy azt minden körülmények köpött tartania kell. Ellenfele az orosz gárdahadtest volt, tehát Oroszország legkiválóbb csapatai. A maroknyi magyar zászlóalj a legirtózaitosabb kézi tusákban és küzdelmekben két hétig tartóztatta fel az orosz óriás túlerejét és amikor aggódva odaüzentem, hogy: »Tartsatok ki fiaim, mert ez a, legfontosabb pont«, egyhangúlag aeit válaszolta az a pár megmaradt ember, hogy: »Ameddig csak egy is él közülünk, orosz nem teszi be lábát állásainkba«. Ez a magyar katona,! (Éljenzés.) A kárpáti nagy csatákat tulajdonképpen egy csatának lehet tekinteni, amely 1914 novemberének közepétől 1915 május 2-ig, a gorlicei áttörésig tartott. Ez alatt az orosz zöme a legnagyobb erővel támadta állásainkat és a harc hat hónapig ide-oda hullámzott. Ott álltak a hős magyarok napról-napra fogyva, le1937. évi december hó 9-én, csütörtökön. rongyolódottan, nyomorúságosan ellátva, mert nem lehetett a havas Kárpátokra ellátást felvinni, rengetegen megfagyva és mégis megtört rajtuk, a magyar hősiességen, az orosz túlerő és lehetővé vált Gorlice, amely megszerezte a babérkoszorút, amely azonban elsősorban a kárpáti magyar hősöket illeti. (Igaz! Ügy van! Taps.) Ott történt a nagy háborúhoz viszonyítva megint csak néhány apró jelentőségű dolog, amelyet saját szemeimmel láttam. A szegedi 46. gyalogezred egy Jány nevű magaslaton állott. Egy egész orosz hadosztály, tehát négyszeres túlerő támadta ezt az ezredet, amely kétszer 24 óráig úgyszólván állandó kézitusában állott. Rengetegen elestek hőseink közül és mégis az volt a végeredmény, hogy orosz hullahegyek maradtak az állások előtt, de a magyar, bár csak néhány ember volt, megtartotta állását. Ott láttam a másik, tulajdonképpen semmitmondó és mégis a magyarra oly jellemző, ragyogó hőstettet: az egyik dandárparancsnok jelentést küldött hozzám egy gyalogossal, mert az összes telefonvonalak már elszakadtak. Láttam, amint szaladva jön valaki. Az orosz géppuskák két oldalról azt ^ az egy embert lövik, míg végre felbukik szegény és én elfordultam, azt hittem, hogy meghalt. De azután láttam, hogy nagy nehezen feltápászkodik látom, hogy nagynehezen — alig bír menni — jön felénk, ott elhaló hangon jelentkezik és átadja nekem a jelentést. Nem gondolt arra, hogy sebét bekösse, nem gondolt élete veszélyeztetésével, hanem kötelességét teljesítette és haldokolva átadta nekem a jelentést. A Doberdó a harcterek legrettenetesebbike volt. Aki ott járt, az ameddig él, nem felejtheti el mindazt a szörnyűséget, amelyet a magyar ott kénytelen volt elviselni, de mindazt a ragyogó hősiességet, azt az emberfölötti teljesítményt sem, amelyet éppen a magyar csapatok, a magyar egyének ott véghez vittek. Nem akarok hosszadalmas lenni, (Halljuk! Halljuk!) csak néhány jelenetet akarok még megemlíteni. Szintén egyes emberek, telefonisták hősiességéről van szó. A Monte San Michelén — ez egy kopár sziklahegy-csúcs — saját szememmel láttam, hogy amikor másodpercenkint legalább egy gránát, gyakran nehéz gránát csapott be a kis hegycsúcsra, s ott elszakadt minden telefonösszeköttetés, a legrettenesebb tűzben állva kapcsolgatta a telefonista a telefondrótokat és ha elesett, jött a másilk, ha elesett a másik, jött a harmadik és olyan lelkinyugalommal, mintha talán virágot szedett volna, teljesítette kötelességét. Ez az emberi lelkierő nagysága az emberi lélek nagyrahivatottsága, amely a magyarban talán az összes nemzetek között a legnagyobb mértékben van meg. (Ügy van! balfelöl ) Megesett számtalanszor, hogy azt hittem, már lehetetlen kitartanunk azon a sziklaormon, a Monte San Michelén, vagy a Monte dei Sei Busin és több hasonló sziklán. Mégis, ha egy szeretetteljes kérő szó ment ki tőlem, — mert parancsolni ott már nem lehetett, hiszen ott az egyes embernek lelki nagyságától függött minden — akkor csoda történt, a hői, magyar olyasmit teljesített, ami a világtörténelemben, a hadtörténelemben úgyszólván teljesen egyedül áll. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Dob erdő százezrek sírja lett és mégis a