Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-38

36 Az országgyűlés felsőházának 38. illés gyünk, hogy még az apagyilkost is kímélnünk kellene, még aktív a népesedési szaporulat Magyarországon, az tisztán az orvostudománynak köszönhető, mivel a, halálozások száma is aránylagosan csökkent. Ha meggondoljuk, hogy viszont a szomszéd államokban, Jugoszláviában, Bomániában évről-évre nő a születések száma, akkor nagyon szomorú pespektíva nyílik meg előttünk a magyarság jövője szempontjából. A költségvetési vita folyamán voltam bátor rámutatni arra, hogy a városok népesedési szaporulata még sokkal kedvezőtlenebb, mint az úgynevezett egykés vidékeké. Budapesten ma 104.000 bölcsőtlen, gyermektelen lakás van, 104.000 olyan lakás, amelynek komor csendjét, sivár ridegségét föl nem vidítja és át nem melegíti boldog gyermekkacagás. Ez a statisztika a magyar reménytelenségnek, a magyarság pusztulásának, szívfacsaróan szomorú statisztikája. Nagyon jól tudom, hogy a városi gyermektelenség a gazdasági válságnak, az elhelyezkedni nemtudásnak, a nyomorúságnak, kishitűségnek, az erkölcsök meglazulásának rovására is írható, de én igenis okozati összefüggést látok a városok gyermektelensége és sok háztulajdonos ama szívtelen, rideg önzése között, hogy a sok gyermekes családoknak vagy egyáltalában nem, vagy csak nehezen adnak lakást. Mélyen tisztelt Felsőház! Az ilyen családok rendesen úgy jutnak lakáshoz, hogy letagadják gyermekeik számát, hogy aztán a háziurak, mikor erre rájönnek, minden elképzelhető módon kiszekérozaáfc őket a házukból. S jelenleg nincs fórum, ahova az ilyen lakáskeresők fordulhatnak és nincs közeg, amely ez ügyben eljárna. Micsoda fájó megalázás ez az, anyára, akinek így bűnéül rója fel a társadalom, hogy gyermeket szült és nevel a hazának. Micsoda véres irónia nyilatkozik meg abban, hogy Belgium és Hollandia tárt karokkal fogadta a magyar gyermeket s mi nagy parádéval fogadjuk a nevelőszülőket, ha idejönnek, mi magunk pedig elzárjuk előtte a szívünket és a házunkat és nem engedjük, hogy ezek a sokgyermekes családok otthonra találjanak. Idegenben otthonra talál, csak itthon lesz hontalan, kitaszított árva a magyar gyermek. Ez nemcsak a fővárosban van így, a vidéki városokban sem jobb a. helyzet. A nyár folyamán olvastam, hogy például Baján a polgármester plakátokon fordult a közönséghez, hogy adjanak lakást a sokgyermekes családoknak. Szegeden megtörtént, hogy egy sokgyermekes család nem kapott az egész városban lakást, mire a szülők a városon kívül kezdtek vályogot vetni, hogy valami kunyhót építsenek maguknak s a polgármester a város közönségéhez fordult s könyörgött a lapokban, hogy támogassák ezt a szegény családot, hogy tető alá jusson. A pécsi Dunántúl című lap is kéréssel fordult a közönséghez, hogy adjanak egy nyolcgyermekes családnak lakást, mivel sehol nem fogadják be. Mélyen tisztelt Felsőház! Nemrégen egy fővárosi napilapban olvastam egy nyilt levelet. Nem akarom ennek felolvasásával a mélyen tisztelt Felsőházat untatni, csak hivatkozom rá, mint dokumentumra. Ebiben a levélben egy Rákospalotán élő Stampl István nevű ember felpanaszolja, hogy Mautner Józsefné háztulajdonos felmondott neki, majd hatóságilag ki is lakoltatta, noha pontosan megfizette a házbért, csak azért, mert nyolc gyer1937. évi január hó 28-án, cs

/

litÖrtÖkön. meke volt, s most kint van az utcán s nem Kap lakást. Ilyen körülmények közöttnem tehet csodálkozni azon, hogy sokak szívében felhalmozódik a keserűség és a gyűlölet és csak alkalomra vár, hogy kirobbanjon. Mert ne tessék azt hinni, hogy ez a jelenség szórványos valami. Mindenki meggyőződhetik arról, hogy ez immár állandó lesz* mint az emberi önzés maga, amelyből származik. Ez a jelenség kell, hogy megdöbbentsen minden humánusan gondolkozó embert, kell, hogy megdöbbentsen mindekit, aki nemzet© és hazája jövőjéért aggódik. E mellett a jelenség mellett nem lehet szó nélkül elmenni s azt hiszem, hogy ennek a jelenségnek hazafiatlan, embertelen s veszedelmes voltára a legnyomatékosabban fel kell hívni a kormánynak és a társadalomnak a figyelmét. Történik pedig ez akkor, amikor a kormány és a belügyminiszter úr azon van, hogy a magyar anyákat minél jobban megbecsüljék. Történik ez. akkor, amikor az egyházak és a társadalmi egyesületek mindent elkövetnek, hogy az anyaságot, — a nő legmagasztosabb méltóságát — megint arra a magaslatra emeljék, amelyen régente volt. Kérdem, micsoda ez, ha nem brutális szembehelyezkedés a miniszter és a kormány legnemesebb intencióival? Micsoda ez, ha nem gyalázatos árulás a nemzet és a haza érdekei ellen? Mélyen tisztelt Felsőiház! Felszólalásom célja egyrészt az, hogy a belügyminiszter úr ő nagyméltósága figyelmét felhívjam arra, hogy a legmagasabb helyről, a miniszteri székből is ítélje el és bélyegezze meg ezt az eljárást, másrészt pedig az, hogy arra kérjem, találjon módot arra, hogy ezek a minden tiszteletreméltó családok lakáshoz jussanak. Nem azt értem ez alatt, hogy a háztulajdonosok, akik a sokgyermekes családokat házukba fogadják, adókedvezményben részesüljenek, mint ezt sokan emlegetik, mert ebben én bizonyos igazolását látnám a háztulajdonosok eljárásának. Nem tartom megoldásnak azt sem, — legalább nem tartom megoldásnak — amit sok helyen, például Baján, Pécsett és Kalocsán történik, hogy külön házakat építenek ezeknek a Családoknak, mert hiszen ez csak részleges megoldás volna és én, nem tudom, talán csalódom, de úgy érzem, mintha megaláztatás volna abban, hogy ezeket a sokgyermekes családokat különválasztják a többiektől, mint a leprásokat az egészségesektől. De igenis helyes megoldásnak tartanám azt, hogy akár a családvédelmi intézkedések, akár a lakbérleti szabályrendelet keretében, akár lakásügyi biztos kirendelése által az egyes városokban, a miniszter úr ő nagyméltósága erélye és bölcsessége meg fogja találni a módját annak, hogy intézményes gondoskodás történjék, ha másképpen nem, elrekvirálás útján, hogy ezek a sokgyermekes családok megaláztatása nélkül lakáshoz jussanak. t . Ezek a családok, azt hiszem, joggal elvárhatják, hogy a társadalom megbecsülje őket, hogy keservesen összekuporgatott filléreikért életnívójuknak megfelelő otthonhoz jussanak. Ha pedig erre nem hajlandó, kell lennie hatalomnak, amely arra rákényszerítse. Azt hiszem, hogy az államhatalomnak, igenis, bele kell nyúlnia ebbe a kérdésbe. A minimum, amit mindenki elvárhat az államtól, az, hogy senkinek hátránya ne származzék abból, hogy gyermekei vannak. Eddig a sokgyermekes családok nálunk úgyszólván semmiféle kedvezményben nem részesültek, hacsak nem veszem kedvezménynek azt, hogy az anyák nap-