Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-47

Az országgyűlés felsőházának 4-7. ülése 1937. évi június hó 25-én, pénteken. 345 Valamit kellene tennünk az Egyesült Álla­mok magyarságának a magyar kultúrába való visszasorozása érdekében is. Észak-Ameriká­ban mintegy kétezer magyar alakulat, egyház­község, olvasókör, lkultúr- és segélyegylet mű­ködik, amelyek, ellentétben a többi nemzeteik kivándoroltjaival, akikre anyanemzeteik gon­dosan felügyelnek, nagyon el vannak' hagyatva. Ezekben az elszakadt magyar véreinkben ma is él a vágy, hogy régi hazájukkal kapcsolatban maradjanak. Azt hiszem, kellő szervezés eseté­ben meg lehetne őket nyerni annak a gondolat­nak, hogy gyermekeiket, legalább részben» küldjék Magyarországba neveltetésre. Ennek sok példája van, az egyetemen mindig van né­hány ilyen magyar fiú Amerikából., Ez aligha járna nagy nehézséggel. Megfelelő reformok esetében el lehetne oszlatni Amerikának a ma­gyar diplomák iránt táplált aggályait, úgy­hogy az ilyen diákakciók jó eredményekkel járnának és egyetemeinknek, kultúránknak a külföldön való elismerését elősegítenék. Végül azt hiszem, be kellene vezetni azt, ami az északamerikai egyetemeken már régen elfogadott intézmény, a sabbatical allowance gyakorlatát, a tanárnak azt a jogát, hogy min­den hét évben egyszer félévre külföldre távoz­hasson, hogy ott magát teleszívja impressziók­kal, megfigyelhesse a haladást,, megbeszélése­ket folytathasson pályatársaival, megtanul­hassa az újabb módszereket, szóval tudományo­san és lelkileg felfrissüljön és regenerálódjék. Nekünk, akik nem boldogulunk sem a töme­gekkel, sem a felszereléssel való _ versenyben, a kvalitásban kell kitűnnünk. A miniszter úrtól, aki történész, várjuk,, hogy csökkentse a tör­ténelmi hibáinkat, amelyek, mint a kitartás hiánya, a szervezettségtől való húzódozás,. az együttes munkának kerülése tudományos éle­tünket is megbénítják, viszont fejlessze ki a történelmi erényeinket, a nemzeti öntudatot, az élniakarást, a lelkes munkakedvet és az idealiz­must, amelyek minden szellemi munkának ru­gói és alapjai. T. Felsőház! Beszédemnek utolsó részében az ifjúság problémájáról szeretnék: egyet-mást elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Ezt a kérdést, nézetem Szerint, a vele foglalkozók rosszal szokták beállítani. Ügy kezelik az ifjúságot, mint valami idegen testet, mintha a társada­lom két különböző, egymással szembenálló tá­borból állana, holott nyilvánvaló, hogy az ifjú­ság és az öregség csak más fiziológiai fázisa ugyanannak az életne'k. Mi is voltunk ifjak, ők'is bizonyára lesznek öregek és mi kívánjuk nekik, hogy legyen majd alkalmuk megvalósí­tani az ifjúkoruk álmait és ígéreteit. Az élet versenye azonban folyton fokozó­dik. A generációk küzdelméről is beszélnek. Már Turgenyev és Kayserling is kifejtette ezt. Bizonyos, hogy egy nemzedék sem becsüli az elődjét. A vitának biológiai oka az, amint azt Korányi pár héttel ezelőtt kifejtette, hogy a testi optimum a 35—50, a lelki azonban 45—60 év között áll fenn és ebbe nehéz belenyugod­niuk a türelmetleneknek. Kétségtelen, hogy az ifjúságnak mai kilá­tásai borúsak. A tudomány nő, az agyvelő azonban nem tart vele lépést. Mindig csekélyebb része az ismereteknek fér egy-egy fejbe, több emberre van tehát szükség az egésznek ellátá­sára. De nemcsak a versenyzők száma, hanem a mentalitásbeli különbség is fokozódik a nagy tanulatlan tömeg és a kiképzett emberek kö­zött. Mondják, hogy az élet még nehezedni fog: én főleg a nők előretörésében látok veszedelmet a jövő társadalomra nézve. Minden hely, amit a férfiaktól elvesznek, egy-egy család létesü­lését gátolja meg. A szakoktatás terén már 42 százalék, a népiskolai tanítóképzőkben 44*6%, az egyetemi bölcsészeti tanfolyamon 44-=8%, a gyógypedagógiáin 58.7%; a polgári iskolai ta­nári tanfolyamon már 74-4% a tanulók között a nők aránya és — a fiúk figyelmeztetésére le­gyen mondva — úgy látszik, hogy a leányok sokszor nagyobb ügyességet, hasznavehetőséget és szorgalmat mutatnak, mint az ifjak. A ke­reskedelmi érettségi vizsgákon például a kitűnő fiúk aránya a kitűnő leányokhoz 1:6 volt, a je­leseknél 7:20, a jóknál 23:39 volt. Pedig éppen ezen a pályán kellett volna a magyar fiúknak jól érvényesülniük és levetkőzniük azt az elő­ítéletet, amellyel apáik a kereskedői és az ipari pályára tekintettek. A külföldön igen gyakran láttunk a legmagasabb vezetői állásokban volt iparosokat, kereskedőket és munkásokat. Faure a francia, Ébert a német köztársaságnak el­nöke munkás volt, Rathenau a sörrel, E-ibben­tropp whiskykereskedéssel, Hoesch papírgyár­tással foglalkozott, nem is szólva sok más tör­ténelmi hírességről, akik mind self-made-man-ek voltak és kemény küzdelmeiknek köszönték az életedzettségüket, agilitásukat, emberismeretei­ket és így a karrierjüket. A Robinsonok, a kalandos élet vágyának kora azonban lejárt. A mi fiatalságunk min­dent mástól vár. Jellemző az a különbség, mely a szegedi ifjúságnak néhány hét előtt közölt 12 pontos követelése és az 1848-as márciusi ifjú­ságnak 12 pontja között mutatkozik. A már­ciusi ifjúság azt követelte hogy a kormány sza­badítsa fel az Egyetemet a bécsi nyűg alól, bánjék azzal liberálisan, adjon neki képvisele­tet a parlamentben, számoljon el hűen és nyil­vánosan az egyetem vagyonáról, adjon tökéle­tes tanítási és tanulási szabadságot, helyezze vissza jogaiba a magyar nyelvet, stb. A szegedi 12 pont így kezdődik: Ne nosztri­fikálják a külföldi diplomákat, csökkentsék a tandíjakat, adjanak stipendiumokat, a szükség­munkát^ számítsák be a nyugdíjjogosulságba, a szükségmunkást két év multán véglegesítsék, szedjenek a diákok javára tantieme adót, stb. Nagyon megértem a mai ifjúság nehéz helyzetét és amikor összehasonlítom az 1848-as és az 1937-es manifesztumot, nem akarok az utóbbira kedvezőtlen következtetést levonni; de azt a csüggedést, azt a beletörődést, amely ezekből a pontokból hozzánk beszél, szomorú­nak, indokolatlannak, mert enyhíthetőnek tar­tom. Az ifjúságnak több rugalmasságot, önbi­zalmat és tettvágyat kell kapnia. Ezen a téren, azt hiszem, az egyetemeinkre hárul a legna­gyobb feladat. A magyar ifjúság tehetséges, őszinte és egyeneslelkű, nincs benne kaszárnyaszellem, nem felforgató, szereti a természetet, — de nem is­meri az életet, a jelenségek törvényszerű ösz­szefüggését és a világkapcsolatokat. Azt tudja, hogy mit nem akar, de nem látja világosan, hogy mit akar és hogy miként boldogulhatna, Ha megkérdezzük tőle, hogy milyen Magyar­országot kivan, éppen olyan kevéssé kapnánk választ, mint ha Magyarországot kérdeznŐk meg, hogy milyen ifjúságot szeretne bírni, mert a válasz túlságosan, egyszerű: életrevaló ifjúságot egy boldoguló hazában! Nekünk meg kell értetnünk az ifjúsággal, hogy nem magányos szigeten élünk, hogy a mi sorsunkat a külországi körülmények összetalál­kozása is befolyásolja, de a siker mégis legin­kább a saját képességeink, erkölcsünk, euer­. 54*

Next

/
Thumbnails
Contents