Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.
Ülésnapok - 1935-46
296 Az országgyűlés felsőházának 46. ülése 1937. évi június hó 24-én, csütörtökön. a fehér ember világában és ezzel kiöljük a szellemi munka terén a noblesse oblige princípiumát épúgy, mint ahogyan a XIX. század iparosodása kiölte a munkásból a remekmű, iránti szeretetet, a közvetlen kapcsolatot azzal a tárggyal, amelyet csinált. így öljük ki a szellemi munkával foglalkozóból is annak a munkának a szeretetét, amelyet csinál, a noblesse oblige-t. Pedig a kettő egy! Az egyiknél a nobile officium, amelyet éppen az előbb hangoztattak itt, a másiknál, a munkásnál, a mesternél, az ő munkája közvetlen tárgya iránti szeretet. A kettő, hogy egy régi magyar-latin szólásmóddal éljek: una eademque nobilitas. Ha az embert yzámmá és géppé tesszük, akkor kiöljük belőle a felelősségérzetet. Sajnos, ha végigmegyek a közéleten, ha végigmegyek a hivatalokon, ha végigmegyek az iskolákon, a munkatermeken és máshol, azt kell mondanom, t — anélkül, 'hogy egyes embereket akarnék érinteni, vagy sérteni, éppen olyan kevéssé, mint Ravasz ő excellenciája — 'hogy ennek mind nagyobb hiányát lehet tapasztalni. Kiöljük az emberből a felelősségérzetet és a felelősségeket áthárítjuk. Azt hiszem, hogy ma az országban alig van több 30—40 úrnál, aki tökéletes felelősséggel intézkedik és me^ intézkedni; majdnem mindenki más a felelő'« ségeket áthárítja és ritka eset az, ahcl valaki kisebb munkakörben felelősséget vállalni mer. Ez azzal jár, hogy azok, akikre ez a végtelen sok felel'ős«ég átháríttatik, nem rendelkeznek azzal a kellő idővel, amely szükséges ahhoz hogy mindazt, amit rájuk hárítanak, meg is oldják. A társadalom és itt nem utolsó sorban a parlament tagjai — és minthogy itt saját Házunkról van szó, ne méltóztassék a másik Háznak rossznéven venni, ha egybefoglalom a mienkkel — nem érezzük mindig azt a felelősségérzetet, amelyet éreznünk kellene minden olyan ügynél, amellyel valamelyik miniszterhez fordulunk akkor, amikor az nem okvetlenül szükséges és amikor máshová is lelhetne fordulni; nem érezzük, hogy minden ügervel, amellyel egy miniszter gondolkozási idejéből, vagy más, felelősséggel intézkedésre hivatott ember idejéből egy percet is elveszünk, mindig és mindenkor hozzájárulunk a nemzet egészségének és egészséges funkcionálásának aláásásához. Ez mint orvosszerre, arra vezet, hogy minden szabályozás további szabályozást von maga után, a lavina nő és a végén káoszra vezet. Tisztelettel kérdem, — valószínűleg vannak, de nagyon kevesen, akik kiismerik magukat — ki ismeri ki magát a magyar adótörvényekben? En találkoztam nemcsak laikussal, mint aminő magam is vagyok, hanem olyanokkal is, akik ebben a szakban dolgoznak, akik konkrét kérdésre nem^ tudtak felelni, mert akkora a labirintus. Kérdem, ki ismeri ki magái az Oti.-ban és annak rendelkezéseiben 1 ? En találkoztam tisztviselőkkel, akik ott dolgoznak és akik nem tudtak felvilágosítást adni a nélkül, hogy három kollégájukat meg ne kérdezzék. Nem éppen speciálisan ezeket akartam kiszemelni; mondhatnék 20 ilyen példát is, de nem akarom az időt tovább igénybe venni. Ne feledjük el azt az angol mondást, hogy: few laws on commerce are Characterising the nation that thrieves on commerce, tehát: kevés kereskedelemről- szóló, vagy azzal foglalkozó törvény jellemzi azt a népet, amely kereskedelemből él. Nem hiszem, hogy a lázas törvényalkotó tevékenység helyes lenne. Ha jobban meggondolnók a dolgokat és miután egy nagy törvényt sok paragrafussal megalkottunk, azt harmadrészére lerövidítenők és annak kvintesszenciáját vennők ki, akkor sokkal több hasznot hajtanánk, mint azzal a rengeteg paragrafussal, amely a bürokrácia és a parlament kollektív munkájából keletkezik, de olyan kollektív munkából, amely sokszor apró részletekből van összerakva, öszszeragasztva és amelybe — mint ahogy ez az alapszabályoknál is történik — elsősorban mindig az botlik hele, még pedig nagyon rövid időn belül, aki azt csinálta. Az egész vonalon látjuk az államnak ezt a szabályozó tevékenységét. Mi az oka^ ennek? Látunk — de ez talán nem egészen általános egész Európában — óriási ellenőrző tevékenységet mindenütt. Nálunk minden egy bizonyos bizalmatlanságra van felépítve.^ Két évvel ezelőtt kint voltam Stockholmban és ott az utcán két, három vagy négy rendőrt láttam; mindenesetre feltűnt nekem, hogy alig látok rendőrt. Ha azonban itt kimegyek a Margitszigetre és 30 fillérért egy belépőjegyet veszek, akkor a mellett, aki adja a jegyet, már ott áll egy másik, hogy az elsőt ellenőrizze. Ha ez így megy tovább, akkor majd egy harmadik is lesz ott, aki ezt a kettőt fogja ellenőrizni. (Derültség.) Ezek apró példák, de ezek rengeteg pénzbe kerülnek, amely pénzt talán máshova lehetne fordítani. A középiskolai tanárok legnagyobb része, nagyon csekély kivételekkel, 75 pengős fizetésekkel kezdi és 3—4 éven á» ennyi fizetésből kell megélnie. Ez a 75 pengő már az adó levonása után megmaradó összeg. Ezzel szemben példának okáért egy bíró 141 pengő fizetéssel kezdi. Egy 34 éves bíró mindent összefoglalva, körülbelül közel 500 pengő fizetést kap, egy ugyanolyan korú tanár fizetése^ pedig átlagban 244 pengő körül van. Természetesen vannak kivételek. Kérdem, hogy ifjúságunk nevelése, amelyet ezekre az urakra rábízunk, nem éppen olyan érték-e, mint az igazság, amelyet a bíróra bízunk? Ez az egyik oldala a dolognak. A dolog másik oldala az a bizonyos túlterhelés, amelyről annyit hallok és amelyről anynyit beszélnek. En most másfél éven keresztül a Közoktatási Tanácsnak is elnöke voltam, de különben is foglalkoztam ezekkel a dolgokkal. Végigjártam egy csomó iskolát, jelen voltam egy csomó, százon felüli órán, tankönyvet is láttam eleget, magyart és külföldit egyaránt. E tekintetben az én meggyőződésem az, hogy túlterhelés nincs. A túlterhelés másutt van. A túlterhelés ott van, hogy egy osztályban 50, de legtöbbször 60—65^70 gyerek ül, akik közül 20 nem odavaló; a túlterhelés ott van, hogy ezt a 20 oda nem való gyereket az első két évben onnan nem vágjuk ki egész nyersen és brutálisan, noha ezt kívánja a nemzet jövője. (Ügy van! Ügy van!) Nem az egyének jövőjét kell hamis szociális érzéssel nézni és hangozhatni, hanem a nemzet érdekét; már pedig a nemzetnek az az érdeke, hogy ezt a 20 gyereket onnan kivágják, (Helyeslés.) először is azért, hogy kevesebb gyereket tanítson a tanár, másodszor pedig azért, hogy a tanár a jókkal foglalkozhassék és ezzel a nemzetnek használjon. (Ügy van! Ügy van! — Helyeslés.)
