Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-46

Az országgyűlés felsőházának 4-6. ülé dalom és a kormány megértéssel viseltetik azok sorsa iránt, akik a világháborúban a legtöbbet vesztették, a legnagyobb áldozatot hozták, egészségüket, testi épségüket, vagy életüket áldozták fel ós azok iránt, akik elvesztették a kenyérkereső családfőt, testvért, fiút vagy rokont. Szomorú, amikor arany vitézségi érmes hadiözvegyek hiába kopogtatnak az emberi irgalom ajtaján, sokszor még a hatóságoknál is. Ezért arra kérem a honvédelmi miniszter úr ő nagy méltóságát, hogy a hadirokkant törvény megfelelő módosításának előkészítésével iparkodjék az eddiginél is több könynyet felszárítani és letörölni s a nemzet háláját a világháború legszerencsétlenebb rétege iránt fokozottab mértékben leróni. Fontos és szükséges ez, már csak a jövő nemzedék kedvéért, is, mert hiszen a világháború szerencsétlenjei sorsának kielégítő megoldása fogja megadni a nyugodt biztonságot a jövő hőseinek is, akik életüket és vérüket, testi épségüket éppen úgy lesznek hajlandók feláldozni mindnyájunk álmáért: az ezeréves Nagy-Magyarország ősi határaiért. Méltóztassanak megengedni, hogy még egy dologra felhívjam a melyen t. Felsőház figyelmét. Ma 18 éve, talán ebben az órában dördültek meg a monitorok ágyúi a Dunán a Hungária-szálloda előtt. Akkor tört ki az ellenforradalom, amely végeredményben aláásta a vörös uralom alapjait s ennek az ellenforradalomnak, ha azt pillanatnyilag le is verték, volt a következménye a kommün öszszeomlása. A mai napon legyen szabad egy pillanatra megállni a hős, a vértanúhalált halt Lemberkovics százados és társainak emléke előtt. Hajoljunk meg a hős ludovikások emléke előtt, akik oly halálmegvető bátorságot tanúsítottak, ami teljes és tökéletes biztosítéka lehet annak, hogy ebben az ifjú magyar vérben hatalmasan lobog a harci kedv, a magyar haza iránti szeretet és megbecsülés. Egy pillanatra emlékezzünk meg Romanelli ezredes személyéről is, aki gátat szabott akkor annak, hogy a vörös terror pusztíthasson s ennek a néhány hőslelkű magyar embernek a vérével elégedjék meg az a pusztító vörös horda. Mélyen t. Felsőház! Amint annakidején 18 évvel ezelőtt az ország legyűrte és kiböjtölte a vörös uralmat, azonképpen erős hitem és meggyőződésem s azt hiszem, mindnyájunk meggyőződése, hogy ugyanúgy át fogjuk vészelni Trianonnak a ránkmért csapásait is. Ebhez kérem a magyarok Istenének segítségét és minden magyar embernek a munkáját. (Éljenzés.) A kormány iránti bizalomból a költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik Ravasz László ő nagyméltósága. Ravasz László: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Mindnyájan élénken emlékezünk arra, hogy amikor Darányi miniszterelnök úr ő excellenciája bemutatkozott itt a Felsőházban új kormányának élén, ezt az érdekes mondatot mondta: »Hivatásom gyakorlását szolgálatnak tekintem.« En hiszem, hogy volt magyar miniszterelnök, aki hivatása gyakorlását szolgálatnak tekintette, de Darányi Kálmán miniszterelnök volt az első, aki ezt minden pretenzió nélkül, bensőségesen, közvetlenül és természetesen, hitvallásképpen említette meg. Ezzel 31937. évi június hó 24-én, csütörtökön. 285 egyszerre megéreztük, hogy más stílus és más világ érkezett el; nincsen szó vezérségről és napiparancsokról, (Ügy van! Ügy van!) nincsen szó egy okos főről, amelyik mindenki helyett gondolkozik, — nagy kockázat az ilyen »egy^ okos fő«, mert hátha szükség esetén önmagában nem tud elég okos lenni — hanem egyszerre az a régi, ősi magyar gondolat ébredt fel és lett általánossá, hogy a közszolgálatot végző ember felelős számadó, annak gazdája van, lelkiismerete, a történelem, mindenekfelett pedig az igazságos és ítélő Isten. Hogy ez nem lekicsinylése az emberi méltóságnak, hanem éppen felemelése, azt mutatja az is, hogy Arany János azt mondatja Nagy Lajos királlyal amikor belső lelkiismereti tépelődések elé állítja ezt a nagy embert: »Hiszen én vagyok az ország számadója.« Az ebben a gondolatban kifejeződött és megjelenő etikai stílus hozta létre azt, amit Darányi miniszterelnök úr legelső nagy politikai alkotásának tartott: azt az egészséges és bizakodó politikai légkört, amely nélkül a nemzet nem tudná a maga parlamentáris életműködését folytatni. Ezért tartom gondviselésszerűnek, hogy azokat a roppant nagyjelentőségű és történelmi kihatásaiban még egyelőre egészen fel nem mérhető alkotmányjogi törvény javaslatokat', amelyek tárgyalásával fogunk nemsokára foglalkozni, ebben a politikai légkörben, éppen az a férfiú fogja diadalra vinni, akinek egész egyénisége, politikai stílusa, közéleti súlya a legalkalmasabbá teszi őt ilyen korszakalkotó munka keresztülvitelére. (Ügy van! Ügy van!) Majd lesz alkalmunk akkor (beszélni erről a kérdésről, de azt hiszem, hogy szolgálatot teszünk magának a nagy munkának akkor, amikor már előre a magyar közvéleményben hangot adunk annak, hogy bizalommal, jóreménységgel és minden megfontolásra készen állva, várjuk ezeket a nagyjelentőségű törvényeket. Balogh Jenő ő excellenciája beszédében rámutatott a magyar sorsnak, a magyar népnek, nemzetnek egyik tragikus vonására, arra tudniillik, hogy a szükségessé vált reformokat vagy körömszakadtáig halogatta, vagy pedig meggondolatlanul és túlzóan elsiette. Az a nagy 50 esztendő, a magyar reformkorszak is határozott példát mutat erre. Széchenyi egész lángolása abban leli lélektani magyarázatát, hogy nem akarták megérteni az idők zörgetését s az életmentő reformokat ez a nemzet nem akarta meghozni. A 48-as törvényhozás pedig a maga munkájában és a rákövetkező akciójában sokszor elsiette a dolgokat, máról-holnapra, elméleti alapokon törvényalkotásokat végezve, túlságosan messzement. Lehetne példákban t mutatni meg ennek eredményét; talán beszédem későbbi folyamán ki is térek erre. Itt csak azt említem meg, hogy a magyar nemzetnek az az életritmusa, amely az egyik végletből csapódik a 'másikba, okozza ennek a nemzetnek tragikus nyugtalanságát és okozza azt, hogy olyan nagy árat fizet azért a haladásért, amelyet neki meg kell tennie. De ugyanakkor figyelmeztet ebben a nemzetben mindenkit arra, hogy a reformokat sem halogatni, sem elsietni nem szabad. Éppen abban áll a politikai bölcsesség, abban áll a bizalom, a szent kockázat, a küldetésbe vetett hit, hogy a szükségszerű átalakuláson természetesen és nyugodtan menjen át a nemzet. A brit világbirodalom történetében éppen