Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-24

Az országgyűlés felsőházának 2h- ülése időhöz van kötve. Ezént erősen támadták a törvény javaslatot, mégpedig: joggal. De ha az ember objektíve gondolkozik, akkor kell, hogy belássa, hogy ha a kormánynak szándéka az, hogy nem ad hoc akciót akar létesíteni, hanem egy birtokpolitikát, egy telepítési akciót, amely folyamatos, amely állandó, amely mindig tart, akkor gondoskodnia kell arról, hogy erre a célra földbirtok is mindig írendelkezésre álljon. A 8. és 10. §-okra vonatkozóan a Felsőház együttes bizottsága igen lényeges határozatokat hozott, mégpedig a kormány jóváhagyásával, amely szerint a miniszter köteles három éven belül kijelölni azokat a területeket, amelyek kisajátítás és elvonás alá kerülhetnek. Ezzel némileg enyhítve lett az a baj, hogy ez a törvény ad infinitum bír hatállyal. ! Hallottam a Képviselőház vitája alkalmaival, de olvastuk a lapokban is, hogy sokan azon a nézeten voltak és vannak, hogy ez a törvényjavaslat a nagybirtokkal ellentétben áll, hogy a^ nagybirtokra tulajdonképpen nincsen szükség. Ez nagy tévedés, mert a nagybirtokra nagyon is van szükség, itenmelési, társadalmi, politikai és kulturális szempontból. A (nagybirtok elvétele, megszüntetése, megsemmisítése igen nagy Ihiba lenne, pótolhatatlan károkat okozna. A kormány csupán csak a viszonyok kényszerítő hatása alatt volt kénytelen a nagybirtokhoz, nyúlni. Földre van szüsége, honnét vegye tehát i a földet? Onnan, ahol a föld van. Sok gondot okoz azonban azt hiszem, a kormánynak az a kérdés, hogy mi fog történni azokkal a mezőgazdasági munkásokkal és cselédekkel, akik elvesztik állásukat, kenyerüket (Ügy van! Ügy van!) és egzisztenciájukat e kisajátítások folytán. (Egy hang jobbfelől: itt a baj!) A törvényjavaslat nem követ e téren sem struccpolitikát, mert két irányban is akar segíteni. Az egyik az, hogy meghatározza, mennyi cselédet kell tartania a birtokosnak. Ez szintén olyan dolog, hogy csak végszükség esetén lehet ilyen parancsoló intézkedéseket kimondani, hiszen ez tulajdonképpen az önrendelkezés jogkörébe tartozik. Az egyik gazda, aki jobban be tudja osztani a dolgot, kevesebb cseléddel és munkaerővel nagyobb eredményeket tud elérni, mint a másik, aki ehhez nem ért. Másrészt pedig azt mondja a javaslat, hogy alkalmazva lesznek az elbocsátott cselédek és munkások a beruházási munkálatoknál. Hát az igaz, hogy a beruházásokra vonatkozólag meglehetős szép összeg fog rendelkezésre állani, de ez az összeg el fog fogyni, a beruházásokat elvégzik, a munkások azonban tovább is itt -lesznek és munkát, megélhetést fognak kívánni. Ezt a törvényjavaslatot főleg két szempontból támadták. Az egyik az, hogy sérti a magántulajdont, a másik pedig az, hogy túlságosan növeli az államnak különben is nagy omnipotenciáját. Ami a magántulajdon kérdését illeti, nem lehet azt állítani, hogy'ez a törvényjavaslat nem érinti a magántulajdont. De disztingválnunk kell. Jogpolitikai szempontból a magántulajdon nemcsak akkor van megsértve, ha elveszik valakinek a birtokát és nem adnak érte semmit, de akkor is, ha elveszik és adnak érte kárpótlásit, teljes kárpótlást, mert a tulajdon szentsége magával hozza azt, hogy ha nekem földbirtok a tulajdonom, akkor nem vagyok köteles érte sem értékpapirost, sem pénzt elfogadni. De ez csak elvontan áll igy, hiszen ezen az 1936. évi május hó 7-én, csütörtökön. 449 ortodox elven már régen rést ütött a törvényhozás úgy külföldön, mint nálunk, amikor behozta a kisajátítási törvényt. Hallottam olyan felfogást is, amikor azt mondották: »Minek ez a törvényjavaslat, ezt egy paragrafussal meg lehetett volna csinálni. A kisajátítási törvényben a kisajátítási okok között fel kellett volna sorolni a birtokpolitikai és telepítési célokat is és az egészet úgy Ikellett volna hagyni, ai'iogy az eljárás a (kisajátítási törvényiben 1881-hen meg lett állapítva.« Ez a felfogás szintén nem helytálló, mert azok a kisajátítási jogcímek és okok, amelyek az 1881. évi törvényben fel van sorolva, lényegesen különböznek ettől a telepítési és birtoka reformi kisajátítási októl és külföldön is igénybe veszik ilyen célokra a magántulajdont. Ezzel a dologgal, niint egy 'szükséges rosszal számolni kell a nagybirtokosainknak is. Nem szabad szem elől tévesztem, hogy most a változott viszonyok között az államhatalom erősebben avatkozik bele közérdekből a magánemberek életébe és gazdasági viszonyaiba, mint ahogy ez azelőtt történt. Ha ezek a dolgok így állanak, akkor nekünk mégis arra kell törekednünk és abból a -szempontból kell vizsgálnunk ezt a törvényjavaslatot, hogy csakis a legszükségesebb esetben és csakugyan közérdekű szempontból történjék a magántulajdonnak elvonása és igénybevétele. Erre vonatkozólag a törvényjavaslatban vannak bizonyos rendelkezések. A törvényjavaslat a 17. §-ában expressis verbis mondja ki, hogy az ott meghatározott sorendben kell igénybevenni a birtokokat, tehát elsősorban 4., 5., 6., stb. §-ban említett birtokokat; a 8., 10. és 13. §-ra pedig csak akkor kerül sor, ha egyébként nem lehet megoldani ezt a kérdést. A magántulajdon szempontjából nagyon fontos az a kérdés is, hogy milyen elbírálás alá esik a törvényjavaslatnak az a rendelkezése, amely szerint a kisajátított birtek kétharmadát készpénzzel kifizetik, egyharmadát pedig 25 év alatt 3'5% mellett renteszerűen fogják folyósítani. Az én jogi meggyőződésem szerint ez nem helyes intézkedés. Ha elveszik a 8. 4-ban körülírt birtokokat, ha elveszik a 10. Í-'ban körülírt birtokokat, .akkor ezeknek birtokosai okvetlenül igényt tarthatnak arra, hogy teljes kártérítést vagyis készpénzzel való teljes kielégítést kapjanak. Hiszen 25 év alatt mi minden történhetik! 25 év alatt a pénz devalválódhatik, hozhatnak valorizációs törvényeket az adókra vonatkozólag, amelyek nem engedik meg azonban ezeknek a hátralékos vételárösszegeknek valorizációját. Már pedig akinek birtoka van, amellyel ma feltétlenül és szabadon 'rendelkezhetik, azt nem lehet kényszeríteni arra, hogy csak 25 év múlva, vagy 25 év alatt részletekben kapja meg birtokának ellenértékét. En tehát elfogadom az egyesített bizottságnak azt a határozatát, amely kimondja, hogy a 8. i§-ban jelzett birtokok ellenértékének utolsó egyharmad része is készpénzzel elégíttessék ki. De kérdem: miért vonatkozik ez csak a 8. §-ban körülírt birtokokra és miért nem a 11. §-ban említett birtokokra is? En belátom, hogy a 4., 5., 6., sőt a 13. §-ban körülírt birtokok és tulajdonosaik között nincs meg az a kapcsolat, amely megvan egy ősi, régi, nemesi birtok és tulajdonosa között, de a 11. §. már normális időkben szerzett birtokokról intézkedik, amelyeket 1914-től 1936-ig szereztek meg.