Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-14

226 Az országgyűlés felsőházának H. ülése rendszabályozza, rákényszeríti a szükséges áldozatok meghozatalára és befogja a nemzeti munka szekerébe. Minthogy azonban én ennek nyomát nem látom, ígéretet hallottam ugyan, de a rendelet olyan, hogy az erős kezet, annak húsát és testét meg nem foghatom, így tehát a javaslatot el nem fogadhatom. (Helyeslés a középen. ) Elnök; Szólásra következik Jankovich-Bésán József ő méltósága. Gróf Jankóvich-Bésán József: Nagyméltóságú Elnök Ur! Igen t. Felsőház! Kivételesen az előttem felszólalt igen tisztelt tagtársam által kifogásolt eljárást vagyok kénytelen követni, ha annak ellenére, hogy ennek a javaslatnak hiányait kritizálni óhajtom, a javaslatot mégis elfogadom,, mégpedig azért, mert azt az álláspontot vallom, hogy ha a kormány százszázalékos ígéreteiből csak egyszázaiékot is teljesít a gazdatársadalom érdekében, a gazdatársadalom képviselőinek azt örömmel kell fogadniok akkor is, ha a kritika jógáit fenntartják maguknak. Az eddig elhangzott felszólalásokban főleg a védett és nem védett eladósodott gazdákról volt szó, nem volt szó arról, hogy a kormány, illetőleg a pénzügyminiszter úr tulajdonképpen hogyan képzeli a gazdák jövőjét általában, hogyan képzeli azt, hogy az el nem adósodott* vagy még csak csekély mértékben eladósodott gazdáknak hogyan tud majd a jövőben a hónuk alá nyúlni. Furcsán hangzik, ha megkérdezem az igen t. m. kir. kormánytól, hogy mit fog tenni akkor, ha majd azokra a gazdákra kerül a sor, akikről ma még nincsen szó és akik ma még nincsenek eladósodva. Természetes, hogy a jövőre nézve törvényjavaslatot nem nem készíthetnek, de én úgy képzelem a dolgot, hogy preventív intézkedések mindenesetre elejét veszik olyan kiadásoknak, amelyek később a kormányt, az államot, illetőleg az állampénztárt nagyon súlyosan fogják terhelni. Amikor az igen t. Felsőház emlékezetébe idézem azt a kijelentést, amely a pénzügyminiszteri székből nemrég hangzott el, hogy tudniillik a jövedelmi adót a vagyonból kell fizetni, mert a pénzügyminiszter úr belátja azt, hogy, a kamatokat is tekintetbe véve, a birtokok, a vagyonok jövedelmezősége nem elegendő arra, hogy az államkincstár által támasztott igényeket kielégítsük vele, (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Ezt én nem mondottam.) és ezért a tőkéhez kell nyúlni, kérdezem az igen t. pénzügyminiszter urat, hogy azonosítja-e magát ezzel a kijelentéssel? Mert ha ezzel a kijelentéssel azonosítja magát, akkor ebből természetszerűleg következik az a kérdés, hogy ha társadalmunk ezt a jövedelmi adóját állandóan a tőkéből fizeti ki, hogyan képzeli a kormány, hogy ez a tőke újra regenerálódjék, illetve hogyan gondoskodik arról, hogy ez a helyzet valamikor megszűnjék, ha pedig nem, miképpen fogja tudni a gazda tovább ezeket a követeléseket teljesíteni. Itt tulajdonképpen áttérünk arra a kérdésre, amelyet a legnagyobb magyar állandóan hangoztatott, amelyről írt munkája egyike a legnagyobb munkáinak,, a hitelkérdésre. Azt hiszem, elsősorban ma az igen t. kormánynak gondoskodnia kellene a mezőgazdasági hitelkérdés megoldásáról, már pedig ennek megoldását nem látom. Méltóztassék elképzelni, hogy az a gazda, akit ez a rendelet egyáltalában nem érint, de aki a súlyos adók következtében előbb-utóbb kénytelen-kelletlen abba a helyzetbe kerül, — vegyünk még hozzá egy aszályos évet — hogy nem fogja tudni sem 1935. évi december hó U-én, szerdán. jövedelméből, sem vagyonából fizetni terheit, mert hiszen az a vagyon, az a tőke nem mobilizálható, hogyan fog hitelhez jutni. Azt a hitelt, amelyhez ma a gazda esetleg nagynehezen juthat, én gazdahitelnek nem nevezhetem, mert hathónapos váltókkal a gazda nem dolgozhatik. (Gróf Széchenyi Aladár: Ügy van! Csakis váltókra kap hitelt!) Egyáltalában az volt a gazdatársadalom elbukásának főhibája és főoka, hogy a gazdák a konjunkturális években azt hitték és nemcsak hitték, hanem elhitették velük, hogy képesek váltóhitellel gazdálkodni, (Gróf Széchenyi Aladár: Nem lehet!) már pedig aki maga is gazdálkodik s ennek a gazdálkodásnak tapasztalatait leszűrte, bátran állíthatja, hogy a gazda csakis hosszúlejáratú amortizációs hitellel képes gazdálkodni, (Úgy van! Ügy van!) de lehetetlen dolog és előbb-utóbb a tönk szélére jut még konjunkturális években is, ha váltóhitellel gazdálkodik. Hiszen ha a gazdaságok jövedelmét vesszük, még a békeidőben is, akkor merem állítani, hogy nagy átlagban — még pedig nemcsak a rossz gazdaságokat véve — meg volt elégedve az a gazda, akinek a birtoka kéthárom százalékot jövedelmezett. (Ügy van! Ügy van!) Bocsánatot kérek, nem hiszem, hogy ezek a viszonyok ma, a háború után javultak volna. Hogyan képzelhető az, hogy ha a békében egy négy-ötszázalékos amortizációs hitelt alig-alig bírtak el a gazdák, ma egy hat-, vagy nyolcszázalékos — momentán ennyi, mert több is volt — hathónapos váltóhitellel prosperáló befektetést tudjanak tenni. Méltóztatnak azt is tudni, hogy a mezőgazdaság befektetései ma nem azok, amelyek hat hónap, vagy egy év múlva látható jövedelmet produkálnak. Ezek a befektetések a gazdának ma a háború után elmulasztott befektetéseinek pótlására szükségesek. Ilyenek főleg például az épületek, amelyeknek jövedelmezősége pedig egyáltalában nem jöhet tekintetbe. A mezőgazdaságban az épület szükséges rossz, nagy teher, amelynek azonban meg kell lennie és nem takarítható meg. Ha csak ezt az egy példát ragadom ki, akkor is rá tudok mutatni arra, hogy a mezőgazdasági hitel megoldása a jövőben olyan fontos kérdés, hogy ezt ha nem is ebben a javaslatban, de a kormánynak állandóan szem élőt kell tartania, mert ha ezt a kérdést nem oldja meg, akkor elvégre odajutunk, hogy egy pár év múlva nem 50.000 tanya megmentéséről, hanem az egész gazdatársadalom megmentéséről lesz szó. Azt hiszem, előnyösebb, ha ma egy preventív intézkedést teszünk, amellyel meg tudjuk ezt a folyamatot akadályozni, mintha várunk, hogy megint 55.000 és 100.000 tanyát és birtokot újra és újra meg kell menteni már csak azért is, mert hiszen — azt hiszem, ebben egy nézeten vagyunk — az ilyen gazdaadósságrendezés természetesen a mezőgazdasági hitel rovására történik. Ha ezt a folyamatot kénytelen vagyok megismételni, akkor gazdasági hitelről szó sem lehet. Ha tehát megelőzzük ezeket a dolgokat, — nem tudom ma megmondani az igen t. kormánynak, hogy ezt miképpen lehet, arra nincs is időm, de mindenesetre, azt hiszem — ha van erre pénz és lehetőség, akkor méltóztassék egy kisebb összeggel a mezőgazdasági hitel lehetőségét megadni már ma is, mert tízszeresen nagyobb tőkével kell a gazdatársadalomnak ié, a segítségére menni akkor, amikor az már sokkal nehezebb lesz. En tehát abból a szempontból kiindulva,