Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-13
206 Az országgyűlés felsőházának 13. ülése 1935. évi december hó 3-án, kedden. számosoknak, három mázsát — termett továbbá 12 mázsa kukoricája. Könnyes szemekkel mondotta nekem, hogy már két éve nem bírja fizetni az adóját és mikor asztala körül ül az a hét gyermek, mindig arra gondol: meddig bírom még ezeket etetni. — Akik úgy szorgalmazzák az egyke elleni harcot, menjenek el az ilyen házakba, az ilyen csalálokba, s akkor látják majd, hol kell a dolgokat megfogni és akkor látni fogják, hogy igenis egész szociális életünknek át kell változnia, hogy ezeken a bajokon segítsünk. így van aztán, hogy a többi közület nem bír élni. Itt van például saját városom evangélikus egyháza, amelynek eddig 18.000 adófizetője volt, — 37 iskolát tartott fenn — most azonban csak 3000 ember fizet adót. r Tudom, hogy sokan azt mondják: nem elég erélyesek a behajtásban, de én azt tartom, hogy egy egyháznak sohasem szabad megfeledkeznie arról, hogy mi a célja és nem szabad szegények, özvegyek és árvák dunnáiból fenntartania magát. (Ügy van! Ügy van!) Én magam is szorgalmaztam, hogy ezekben a 'nyomorúságos években minden stóláról mondjunk le. Vegyünk csak két olyan évet, mint amilyen a múlt év volt: miként bírja ezeket a terheket az a szegény kisgazda fizetni? Természetes, hogy adósság adósságra megy és kétségbeesés fogja el a népet. Ha azt akarják látni az Alföldön, hogy mi a szegénység, ne menjenek a képviselőtestületekbe, ne menjenek a bankokba, hanem tessék elmenni a piacra, az óeslkavásárra. Ezelőtt nem is volt ócskavásár, de ma azt látjuk, hogy a nép majdnem mindenét eladogatja, csakhogy pár garasra tegyen szert. A nagyméltóságú miniszterelnök úr egy alföldi községben fogadott egy küldöttséget, amelynek azt mondotta: örül, hogy végre lát egy községet, ahol nem panaszkodnak, mert a magyar ember nem panaszkodik, hanem dolgozik és remél. Nagyon szép szállóige ez, de én biztosítom a méltóságos Felsőházat, hogy ha a legnyomorultabb vidékre is megy ki valaki, tudok neki olyan garnitúrát mutatnli, amely azt fogja mondani, hogy nagyszerű a helyzet, soh'sem halunk meg. Kiválogathatnám azokat, akik örölköltek óriási, vagy nagy birtokot, minden adósság nélkül és gyermekeik nincsenek, továbbá kiválogathatnám a vasúti haktereket és a nyugalmazott csendőröket, aklitk ma is tudnak szerezni maguknak, mert csak nekik van igazán pénzük. Azután gondolok azokra a földmívesekre is, akik olyan szerencsések voltak, hogy valamely fővárosi banknál igazgatósági tagságra tettek szert. (Derültség) Ezek természetesen szintén nagyon meg vannak elégedve a helyzettel és elégedettséget mutatnak. Ha azonban igazán a való helyzetet akarják látni, — aminthogy ezt tételezem fel a kormányról és ezért a legnagyobb tisztelettel viseltetem iránta — akkor, ha lemennek az Alföldre, ne 10—20 percre fogadják ezeket a nempanaszkodókat, hanem menjenek ki aranyakra, menjenek ki a szegényebb nép közé. — ne is tudják róluk, hogy miniszterek — s akkor meg fogják látni, hogy igenis, nagyon komoly a helyzet. Állítom, hogy ha így forog az ember, ezek között a sápadt, beteg emberek között, elszorul a szívünk, mert látjuk, hogy vannak ám iolyan nempanaszkodók is, a'kik már nem nyitják ki a szájukat. De miért? Azért, mert már nem remélnek semmit. Ezek a kétségbes ettek a legveszedelmesebbek. Én ezeket is ismerem és a szemükből olvasom ki, hogy mit mondanak az egész mai világra. Az előttünk fekvő javaslatot én csak dicsérem, annak ellenére, hogy ellene iratkoztam fel. Megmondom az okát is, hogy miért dicsérem. Azért, mert ez a javaslat mégis 75.000 tanyán segít. Én mindig nagyon fogom becsülni, hogy a mai nehéz időkben még ennyiről is lehet gondoskodni. Ennek a javaslatnak azonban vannak nagy hibái. Ilyen hibája az, hogy nem gondoskodik a nem védett, de szintén nehéz helyzetben lévő eladósodott gazdákról. A fővárosi pénzintézetek és fiókjaik egyre kapacitál- # ták az embereket, hogy ne legyenek védettek, hiszen majd úgyis kifizetik az adósságot. A parasztok pedig, az önérzetesebbek, azt mondták: nem kell nekünk semmiféle privilégium, ha majd az Isten, jó évet ad, ki fogjuk ezt böjtölni. Ezért én arra kérem a nagyméltóságú miniszter urat, legyen olyan kegyes és ezeknek a kiáltásait is hallja meg. Hiszen nagyon sok olyan nem védett birtoktos is van, aki tényleg óriási erőmegfeszítéssel küszködik. Méltóztassék elhinni, ezek az élet legnagyobb hősei, akik előtt mindnyájunknak kalapot kell emelnünk. Ezek a hősök az utolsóig megfeszítik erejüket, mindent nélkülöznek, csakhogy kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Igaz ugyan, hogy a javaslatban van egy olyan pont is, hogy az a bizottság, amely ott lent lesz, ezeknek is segítségére lehet, mégis nagyon kérem, vegyék tekintetbe az egész parasztságnak s nemcsak a védetteknek szenvedését, támogassák azokat is, akik nem védettek, de önhibájukon kívül mégis eladósodtak. (Ú-p van! Úgy van!) Ne hagyjuk elveszni ezeket, mert óriási kára lenne ebből az országnak, nemcsak a mostani, hanem a jövő nemzedéknek is. (Úgy van! Ügy van!) Nem akarom elhinni, hogy a pénzügyminiszter úr tudja, milyen nagy baj volt az, hogy a gazdák nem válthatták be természetben a dollárkölcsönöket. Nem akarom elhinni, hogy a nagyméltóságú pénzügyminiszter úr tudná, hogy egy 10.000 dolláros kölcsönön a fővárosi intézet, amely előre megvette a kötvényeket, 30—40.000 pengőt nyert. Kérdem: szabad-e egy jogállamban ennyit nyerni 1 ? Annak a szegény kofának a nevét, aki 6 fillérrel drágábban adta el a petrezselymet, kiplakátirozzák. Csak a szegényekkel szabad ilyesmit tenni? Én minden túlságos haszonnak ellensége vagyok, még pedig azért, mert szerintem a nagy haszonnal való dolgozás uzsora. Ezért jó volna, ha olyan törvényt alkotnánk, amely szerint igazgatósági tag ezer pengőnél többet nem húzhat. Ha van annak a banknak több jövedelme, fordítsa azt a kamat leszállítására, (Ügy van!) ha az iparvállalatnak nagyobb a haszna, fordítsa azt a munkások fizetésére. Jól tudom, hogy erre a javaslatomra sokan azt mondiák, hogy ez utópia, hogy ez veszedelmes. Természetes, hoary veszedelmes arra, akinek sok pénze van. Hogy ez utópia? ßppen azért hozom ezt fel, hogy ne legyen ebből az országból utópia, hogy tudniillik, hogy ne kerekedjenek felül olyan nézetek, amelyek bukásunkat és vesztünket okoznák. Igenis, erélyesen kell haladni a szociális javítások terén, mert nézetem szerint akármilyen paragrafusokat is hozunk, ha az alapot riem gyógyítjuk meg, nem érünk el semmit. Ha itt lehet egyeseknek 10.000 pengő jövedelmük havonként, másoknak pedig 20 pengőjük j sincs nyolctagú családra: ezt én nem tartom igazságosnak.
