Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-13

202 Az országgyűlés felsőházának 13. ülése 1935. évi december hó 3-án, kedden. dekonjunktúra helyébe a konjunktúra lép. A devalorizáció lehetősége csupán arra való, hogy addig, amíg az bekövetkezik, a legnehezebb helyzetben lévőknek bizonyos átsegítését tegye lehetővé, vagyis bizonyos fokú éterinjekciókat adjon azoknak, akik különben teljesen összeomlanának. Ez azonban nem lekicsinylése a javaslatnak, sőt igen nagy érdeme, mert összeomlanának egzisztenciák, értékek a termelés szempontjából, a magyar termelés szempontjából, nagyértékű emberek, akik ezzel az átsegítéssel, ezekkel az éterinjekciókkal a prosperitás idejére átmentetnek. Ez olyan forma, mint a nagybetegnek adott injekció, amely adott esetben a nagybeteget az életnek megmenti, úgyhogy a kérdés csak az, hogy ezek az átsegítő intézkedések arányban állanak-e azokkal a költségekkel, amely költségeket a pénzügyminiszter úr ő excellenciája most törvényhozási úton kér. Megítélésem szerint igenis arányban állunk, nevezetesen — ismétlem — igen nagyjelentőségű dolog az. hogy a társadalomnak ezeket a munkás és becsületes tagjait átsegítik a jövőbe, akkorra, amikorra — mondjuk így — érdemes lesz gazdálkodni. Ahogyan én látom a helyzetet, további feladata 1 észen a határok felemelése, nevezetesen ;J húsz holdról majdan a harmincra, negyvenre, ötvenre stb., az állam anyagi erejéhez mérten. Bizonyára azért nem volt most lehetséges mégtovábbi kiterjesztés, mert ezt az állam pénzügyi ereje nem engedte meg. A likvidációkkal járó szanálás olyan értelemben, hogy most végleges helyzet teremtessék, megítélésem szerint az adott helyzetben a leghelytelenebb volna, amikor az értékek, a mezőgazdasági javak — sajnos — lezuhantak. Most a likvidáció egyenesen tönkretenne értékes embereket, a feltámadás minden reménysége nélkül. Vita folyt abban is a képviselőházi tárgyalások során, hogy ez vájjon bankvédelmi Vagy gazdavédelmi rendelet-e? Ezt a vitát is egészen meddőnek tartom. Tudniillik egészen bizonyos az, hogy ha egyszer az adósokat megsegítjük. akkor ezzel a hitelezőket, a hitelszervezeteket is megsegítjük. S hogy ennek a javaslatnak elsődleges célja mégis — mondjuk így — nem n h a tikok, nem a hitelszervezetek megsegítése, hanem a kis törpebirtokosok megsegítése az megítélésem szerint egészen kétségtelen, úgyannyira, hogy a vidéki kis pénzintézeteket ez a rendelet, sajnos, igen nehéz helyzetbe juttatja. Ezt a pénzügyminiszter úr ő excellenciája maga is látja és tudja, úgyhogy a képviselőházi tárgyalások során, de azóta is kifejezésre juttatta azt, hogy a maga részéről mindent meg fog tenni abban az irányban, hogy ezek a vidéki kis pénzintézetek ezzel ne szenvedjenek sőt lehetőleg erősödjenek a rendeiet végrehajtásánál. Elhangzott a képviselőházban és pedig igen előkelő ajkakról hangzott el, hogy ez a rendelet a magánjogi jogrend temetője. Ezzel szemben bátor vagyok hivatkozni a magyar általános polgári törvénykönyv e vázlatának néhány szakaszára, amely szakaszok ugyan most még nem törvényszakaszok. Bölcsen méltóztatnak tudni, hogy a magyar általános polgári törvénykönyv javaslata még nem törvény, azonban a mai szokásjognak, amint azt annakidején igen előkelő ajkakról többen megállapították, kiesiszolt formában való elénkállítása, ami a gyakorlattal majdnem teljesen közös. Tehát azzal a megállapítással szemben, mintha ez a rendelet, amelyhez a pénzügyminiszter úr ő nagyméltósága most a pénzügyi fedezetet kéri, a jogrend temetője lenne, én nem arra akarok hivatkozni, amire a képviselőházban hivatkoztak, hogy tudniillik ha egyszer az államnak joga van. mint ott mondották, az embernek az életét igénybevenni, ha joga van az embert lövészárokba állítani, ha joga van a követelésekéi csőd vagy kényszeregyesség útján csökkenteni, joga van erre is. Mondom, nem ezekre gondolok, hanem gondolok a magyar általános törvénykönyv javaslatának egyes paragrafusaira, amelyeket most leszek bátor mindjárt egészen röviden fejtegetni. Ezek azt mutatják, hogy igenis, a mi magánjogunk az úgynevezett devalorizációís gondolattól, amelyen ez a rendelet meggyőződésem szerint legfőbb rendelkezéseiben nyugszik, nem idegen, sőt, hogy ebben a mi javaslatunkban ez igenis, benne van. Nevezetesen a javaslatnak 1150. §-a ezt in-ondja (olvassa): »A felek kölcsönös kötelezettségét a méltányosságnak megfelelően módosíthatja a bíróság, ha a szokásos szerződési kockázatot meghaladó oly mélyreható változás állott be az általános gazdasági viszonyokban, amellyel a felek előre nem vethetnek számot.« Vagyis, ha az élet kifordul a szerződés alól, akkor lehetetlen a szerződést mégis megrögzíteni, lehetetlen az életet vasbéklyóba vernünk, hanem akkor igenis, bizonyos méltányossági szempontoknak kell előtérbe lépni, sőt a bíróság bizonyos ese tekben a feleket elállásra is feljogosíthatja, ha ugyanis ennek következtében a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyensúlya felborul, úgyhogy az egyik fél aránytalan nyereségre tenne szert, a másik fél pedig ugyanilyen veszteségeket szenvedne. Ezt mondja a mi javaslatunknak 1150. §-a. Igaz, mélyen t. Felsőház, hogy ezt nem a kölcsönre mondja, hanem a vételre általában mondja, az úgynevezett synallagmatikus szerződésekre. Ez egészen 'kétségtelen, ámde az én megítélésem szerint ezek között a synallagmatikus szerződések és a kölcsön között a különbség csak annyi, hogy a vételnél adok pénzt, mert a másik fél adott árut, a kölcsönnél ado'k pénzt, mert a másik fél is adott pénzt annakidején. Tehát míg a vételnél, a Synallagmatikn s szerződéseknél keresztmetszeti jelenséggel, addig a kölcsönnél hosszmetszeti jelenséggel állunk szemben. Ez a különbség és megítélésem szerint ez a különbség nem lehet alap arra hogy azt a helyes elvet, amelyet a javaslat megállapított a vételre, általában a synallarmatikus szerződésekre, ne alkalmazzuk a kölcsönre is. Mindjárt hozzáteszem, mélyen t. Felsőház, hogy van a mi javaslatunknak olyan rendel kezese, amely egyenesen a kölcsönre vonatkozik, nevezetesen itt van az 1316. §, amely azt mondja, hogy »ha a kölcsönvevő arra kötelezte magát, hogy többet szolgáltat vissza, mint amennyit kapott, a kamat mértékéig« ... de csupán a kamat mértékéig — civilis ez az obligáció, azután pedig csupán naturális obligáció áll fenn, vagyis olyan obligáció amelyet perelni nem lehet. Ebből látszik, hogy a rendelkezés az adóst védi, és nem akarja, hogy az adós de facto többet adjon, mint amennyit kapott, mert hiszen, ha többet ad, akkor ellenkezésbe jut magának a kölcsönnek az alaprendelkezésével, . amely tudniillik azt mondja, hogy a kölcsönvevő ugyanolyan dolgot köteles visszaszolgáltatni, mint amilyet kapott. Már most vagyok