Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-13

Az országgyűlés felsőházának 13. ülése bátor kérdezni, hogy vájjon az a pengő, amelyet a kölcsönvevő ma visszaadni tartozik, vásárlóerejét véve ugyanolyan pénz-e, mint amilyen pénzt a kölcsönvevő kapott 15 vagy 20 esztendővel ezelőtt. Kétségtelen, hogy nem! De az is kétségtelen, hogyha minimálisan ugyanannyit tartozik visszaadni, akkor ez az ő tönkremenetelét jelenti. Nem akarom untatni a mélyen t. Felsőházat további, ezekkel a paragrafusszerű alátámasztásokkal, de megítélésem szerint egész kétségtelen már ezekből is, hogy a magánjog alaptanai nincsenek ellentétben a devalorizációval. Vagyis a tételt úgy merném felállítani, hogy amiként helyes volt annakidején az infláció idejében, amikor a pénz elértéktelenedett, a valorizáció — bár nem egész terjedelmében — épúgy most sem lehet egész terjedelmében a devalorizációt kívánni, de éppen olyan helyes, megítélésem szerint bizonyos esetekben a devalorizáció, mert egyiknek a hiánya a hitelezőket, a másiknak a hiánya pedig az adósokat tenné nézetem szerint egyenesen tönkre. Mélyen t. Felsőház! Kétségtelen, hogy ez a megállapítás nem azt jelenti, hogy az értékhullámzás minden kis megmozdulására reagáljon a jog, hiszen ha az értékmegmozdulás minden kis megmozdulására mindjárt rea; gálna a jog, ez a hitelélet teljes lehetetlenné tételét jelentené. Ez csak azt jelenti, hogy olyan nagy értékváltozások, merem mondani értékzuhanások, amelyek momentán előttünk állanak, ha a jog előtt teljesen figyelmen kívül maradnak, s ha a jog az életet, mint említettem*, megmerevítené vagy béklyóba verné, nem érné el célját, mert a jognak nem az a célja, hogy az életet lehetetlen helyzetbe juttassa, hogy az egyes társadalmi osztályokat tönkretegye, hanem a jog célja az, — s mindinkább meererősödik ez a gondolat, hogy a méltányosságnak, az emberiességnek megfelelő állapotokat teremtsen és tartson fenn. S ma már az emberekben, főleg a jogászokban és az irodalomban kezd előtérbe lépni a bona fides: a méltányosság, az emberiességszempontja, úgyhogy ennek alapján vagyok bátor kiemelni, hogy az az állítás, amely igen előkelő ajkakról hangzott el a képviselőházban, hogy ez a rendelet, amely megítélésem szerint legfőbb pontjaiban a devalorizáció gondolatát szolgálja, a jogrend temetője volna, — túlzott, mert ez a rendelet igenis a jog helyes fogalmának megítéléséből származik és azon nyugszik. Ha másról nem beszélünk, csak arról, hogy a kereskedelmi jogban is a mérleg valódiság elve általában megkívánja, hogy a rossz követelések töröltessenek a mérlegből, már ebből is látszik, hogy a numerikus követelések meghagyása nem lehet helyes, nem lehet indokolt és nem lehet méltányos. ". ; .. Mindjárt hozzáteszem, hogy a rendeletben a devalorizáció történik csupán csak az adósoknál, nem pedig a hitelezőknél. Ügy értem ezt, hogy az adósok kevesebbet tartoznak fizetni, mintha betüszerint tartoznának, de a többletet az állam rendezi, nevezetesen ama "bizonyos könyvjóváírás útján. Ez a gondolat nyilvánvalóan semmi más, mint elosztása^ en>iek a veszteségnek a többi foglalkozási ágak között és elosztása több időre, hosszabb időre, amit már annakidején a régi rómaiak is csináltak ama bizonyos Leges Liciniae Sextiaeiele rendelkezések által. Vagyis, mondom, az adós numerikusan kevesebbet fizet, de a hite FELSŐHÁZI NAPLÓ I. 1935. évi december hó 3-án, kedden. 203 lező nem veszti el pénzét, hanem azt a különbözetet az állam ama bizonyos könyvjóváíráe lítján rendezi. Amint ezt a rendeletnek mindjárt 1, §-a mondja: a negyvenszeres szorzaton túleső követelések állami könyvadósságvállaT lás útján nyernek kielégítést, a kataszteri tiszta jövedelem negyvenszeres szorzatán túl. Megítélésem szerint ez a paragrafus a rendeletnek legművészibb paragrafusa, különösen ha ama bizonyos telekadósságra gondolunk, ha gondolunk ama bizonyos hároméves kíméleti időre, akkor látjuk azt, hogy milyen óvatosan és milyen szinte, merem mondani, a törvényalkotási technikának legmagasabb nívóján van a rendeletnek ez a paragrafusa megalkotva, amely, mondom, számol a hároméves kíméleti idő által az idők folyamán esetleg beállható változásokkal. Azt vagyok bátor mégis hozzáfűzni, hogy a négy és fél százalékos kamat, amelyet konverzió esetére a rendelet megállapít és amely a gyakorlatban azt jelenti, hogy katasztrális holdanként egy mázsa búza az. amely terhelni fogja ezeket a kisgazdákat, talán túlmagas és ha az állam pénzügyi ereje megengedné, annak leszállítása kívánatos volna, vagy ha nem engedi meg, abban az esetben az amortizációs időnek, az 50 esztendőnek kiterjesztésével volna ez csökkentendő vagy csökkenthető, hiszen a konverzió igénybevétele úgyis merőben fakultatív, az veszi igénybe, aki akarja. Fakultatíve tehát lehetne talán egy alacsonyabb amortizációs kulcsot egy hosszabb amortizációéi időre beilleszteni, hiszen az, aki ismeri a magyar paraszt lelkivilágát, nagyon jól tudja, hogy ritka fehér holló lesz az, aki az 50 éves amortizációs időt megéri, akár maga, akár utódaiban. Hiszen a magyar paraszt igyekszik az ő terheitől menekülni mindjárt, mihelyt arra a legelső alkalom kínálkozik. Arra a bizonyos négy és fél százalékos amortizációra tehát azt volnék bátor kiemelni, hogy sürgős szükség lenne ennek az amortizációs kulcsnak csökkentésére különösen akkor, ha a területi számmennyiség felemeltetnék 20 holdról 30—40. vagy talán 100 holdra, amikor tudniillik a birtok megmívelése nem kizárólag a család, illetőleg a családtagok munkaerejére van bízva, hanem már rezsiköltség is lép közbe, aminek a fedezése 4'5%-os amortizációs kulcs mellett — a kamat és az amortizáció együtt tesz ki 4'5%-ot — alig történhetik meg, úgyhogy az a gondolat ébredhet fel valakiben, hogy ez a konverzió nem megy át az életbe emellett a kulcs mellett abban a mértékben, amely mértékben pedig átmenetele kívánatos lenne. A kataszteri tiszta jövedelem negyvenszeresén túleső követelések törlésére, helyesen könyvadósságvállalás útján való kielégítésére vonatkozólag azt vagyok bátor kiemelni, hogy bármennyire helyes ez, mégis kétségtelen, hogy bizonyos fokig a rosszfizetők favorizálása a jófizetőkkel szemben. Ebben az értelemben tehát bizonyos fokig kívánatos volna az én megítélésem szerint egy in integrum restitutio lehetőségét is megadni, mondjuk 8—9 évre visszamenőleg, amikor ez a bizonyos nagy dekonjunktúra kezdődött, tehát ezek a visszamenőleg történt fizetések ennek a könyvjóváírásnak szempontjából, mint nemfizetések lennének tekintendők, mert a mostani helyzet szerint — mondom — kétségtelenül odajutunk, hogy a jó adósokkal szemben a rossz adósok favorizáltatnak. tehát azok, akik hagyták a követeléseket és nem 33