Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-11

176 Az országgyűlés felsőházának 11. ü gyár kisebbség sorsa, a másik a Csonka-Magyarországban megmaradt, itt velünk együttélő nemzetiségek kérdése. Az elsőre vonatkozólag nincs olyan magyar ember, aki úgyszólván nap-nap után, amikor kezébe veszi az újságokat és mindennap, majdnem minden órában újabb sanyargattásokról értesül, ne háborodnék fel és lelke mélyéből ne kívánná, hogy ennek az állapotnak valahogy véget vethessen. De, sajnos, a határon túl élő magyar testvéreinknek ez a felháborodás nem sokat használ. Azt hiszem, hogy mi boldogok lennénk, ha az utódállamokba szakadt magyaroknak csak egy tizedrész annyi szabadságuk volna, csak egy tizedrész annyi vagyonuk volna, mint amennyit a régi Nagy-Magyarország idejében a mi nemzetiségeink élveztek. (Úgy van! Ügy van!) Nem kifogásolom, sőt ellenkezőleg, a legnagyobb tisztelettel és megértéssel vagyok a kormánynak ebben a kérdésben elfoglalt elvi álláspontjával és gyakorlatával szemben. Nekem semminemű, a legcsekélyebb kifogásom sincs sem a miniszterelnök úr, sem a kormány, sem pedig a miniszterelnökség ebben a kérdésben folytatott gyakorlata és politikája ellen, azt hiszem azonban, hogy csak megerősíti a magyar kormány álláspontját az, ha itt az országgyűlés egyik Házában kinyilatkoztatjuk, hogy az országgyűlésnek ez a Háza is, úgy, mint az egész magyar nemzet, a határon túl lévő kisebbségeinek sorsát nemcsak a legéberebb figyelemmel kíséri, hanem a kormányt minden intézkedésében, menjen az akármilyen messze, amely a kisebbségek sorsának javítására irányul, a legteljesebb mértékben támogatja. (Élénk helyeslés.) Ezzel kapcsolatos és egy kissé kényesebb dolog a mi csonka országunkban maradt nemzetiségeink kérdése. Én a »nemzetiség« kifejezést használom, mert nekünk 1868-ból egy nemzetiségi törvényünk van. A csonka országban csekély számú oláh, nem nagyon jelentékeny számú tót és meglehetős nagyszámú németajkú magyar honpolgárunk van. A trianoni békének és a mi megcsonkításunknak egyik legerősebb indokául azt hozták fel, hogy mi a nemzetiségekkel rosszul bántunk, azokat elnyomtuk. Az előbb mondtam, hogy mi boldogok lennénk, ha a mi idegen államokba elszakadt magyarjainknak csak egy tizedrész olyan jó dolguk volna, mint ezeknek a nemzetiségeknek volt NagyMagyarország idején. Minden ember, a nélkül, hogy hozzáértője lenne ennek a kérdésnek, láthatja ezt. Csak két dolgot hozok fel, a következőket. Anyagilag éppen a mai csonka országban élő tót- és németajkú állampolgárok nemcsak, hogy legalább olyan anyagi helyzetben vannak, mint a mi saját véreink, hanem sokkalta jobban állnak. (Ügy van! Ügy van!) Békéscsaba, Tolna, a régi Magyarországon a Bánát mind Magyarország Kánaánjai voltak. (Ügy van!) Nem irreleváns és az illető vagyonosságra nézve nem mindegy az, hogy annak az úrbéresnek Békés megyében volt-e meg az úrbéri telke, vagy valahol fent a felső vidék Paphlagoniájában. De én a saját megyémből is hozhatok fel erre egy eklatáns példát. Nálam a német községek közt van olyan nagyközség, ahol egy úrbéri telek — sokan nem is akarták ezt elhinni — 200, mondd kétszáz katasztrális hold, s ugyanakkor a Szigetközben, ahol színtiszta magyarság lakik, az úrbéri telek 42 katasztrális hold. Megjegyzem, hogy ez a 200 holdas úrbéri telek annak a következménye, hogy az úrbérelése 1935. évi június hó 24-én, hétfőn. sek 1836-ban váltották meg magukat & földesúrtól, tehát nem várták meg az úrbéri válságot és ennek a területnek nagyrésze akkor rábaöntési és hansági mocsár volt. A mi nemzetiségeink tehát anyagilag legalábbis olyan jó, ha nem jobb helyzetben voltak, mint az itteni magyar anyanyelvű honpolgárok. Ha nem untatja a t. Felsőházat, egy mellékmondatban kitérnék egy dologra, amely nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Ez az, hogy amikor a török elpusztította az országot és azután ezt az elpusztított országot betelepítették, a telepítésnél mindenféle nemzetiséget figyelembe vettek, csak a magyart nem és a XVIII. században a telepítések az Alföldön, a Bánságban és Tolnában mindenfelé német^ lakossággal történtek. Ez nem

> azért volt így, mintha az akkori uralkodók éppen a magyarság ellen lettek volna valami ellenszenvvel, hanem méltóztassék figyelembe venni, hogy a Rákóczi-hadjárat után egész Magyarország lakossága nem érte el a 2 milliót. Ezt a 2 milliót nem tudták telepíteni, mert azt nem lehetett szaporítani, ide idegenből kellett hozni telepeseket. {Ügy van! Ügy van! jobb felől.) Visszatérve most már a témára, a második dolog, amit felhoztak, hogy mi elnyomtuk nyelvükben a. nemzetiségeket. Aki ezt mondja, annak nem kell más, minthogy kivigyék félórányira Budapestről a legközelebbi határba, ahol még ma is 200 esztendő elmultával tiszta német szót hall. (Ügy van Ügy van!) Én hiszem és remélem, hogy a mi véreink hamarosan visszakerülnek, de ha az az irtózatos csapás érne minket, hogy csak 200 év múlva kerülnek vissza, nem hiszem, hogy az utódállamokban 200 esztendő elmultával egyetlen magyar szót is hallani. A jelenlegi, főleg a német nemzetiségek,, vagy kisebbségnek kérdése nagyon kényes dolog. Nagyon kényes pedig azért, mert mi teljes jóindulattal és teljes nyiltsággal megmondhatjuk, hogy mi igenis, mindent megtettünk és mindent megteszünk ma is ezeknek a nemzetiségeknek, vagy nemzeti kisebbségeknek jogai épségbentartására. Nem azért tesszük, mert nekünk is vannak kisebbségeink, hanem igenis •azt vitatom, hogy a háborúelőtti (békeidőben is egyetlen állam sem bánt olyan méltányosan nemzetiségeivel, mint a magyar állam. A mi németjeink ellen egészen a háború befejezéséig, egészen szórványos esetektől eltekintve, magyar nemzeti szempontból sem volt semmi kifogás. Felhozhatom azt, hogyha a leghívebb, legbecsületesebb, legmagyarabb érzésű magyart akartam mondani, nem mondhattam magyarabbat, mint pl. a szepességi szászok, (Ügy van! Ügy van!) akik kétszáz esztendőn keresztül minden nemzeti mozgalom mellett ott állottak, egészen 1848-ig, és 1848 után is, az elnyomatás idejében, mindenkor a magyar nemzeti eszme és gondolat szolgálatában állottak. (Ügy van! Ügy van!) Sajnos, vannak jelenségek, amelyek legalább is azt mutatják, hogy ezeket a mi németajkú magyar polgárainkat az utolsó tíz-tizenöt esztendőben, ha csak szórványosan is, de bizonyos izgatottság fogta el. Ennek gyökere nem magából ebből a népből fakadt, ezt legtöbbször mesterségesen belevitték és mesterségesen szították. Erősen rosszabbodott ez a helyzet, amióta Németországban a nemzeti szocializmus jutott uralomra. Én hangsúlyozom, hogy minden, amit mondok, nem a nagy német birodalom és a német állam ellen irányul. (Gróf Vay Artúr: Hitler ellen!) Én tökéletesen megértem