Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-9

Az országgyűlés felsőházának 9. iüése 1935. évi június hó 21-én, pénteken. alkotás ellen vét az, aki felbujtogat. Nekem kötelességem olyan munka-atmoszférát terem­teni, amelyben a termelés folyamatossága minden súrlódás nélkül biztosítva legyen. (Helyeslés.) Mert a nemzet egyetemes érdekei ellen vét, aki nem gondoskodik arról, hogy a termelés folytonossága biztosítva legyen. Mi nem va­gyunk olyan gazdagok, hogy hetekig tartó sztrájkokkal nyugtalaníthassuk a magyar köz­véleményt, r ronthassuk a magyar gazdasági élet lehetőségeit és azokat az energiákat, ame­lyek rendelkezésre állanak. Csak a minap mon­dottam egy munkásküldöttségnek, hogyha sztrájkolnak, a magyar miniszterelnöknek nin­csen szava hozzájuk; csak ha leállítják a sztráj­kot, akkor vehetjük fel velők a tárgyalásokat. Az egész vonalon vannak tehát reform­szükségletek, akárhova nézünk is. Itt van pél­dául^ a hitelkérdés. Ne a szalonokban és a fo­lyosókon gyakoroljunk kritikát, hanem néz­zük meg ezt a kérdést a maga valóságában. Mert az, hogy hébe-hóba felhevül a magyar és akkor a gazdaadósságok kérdésében különös lendülettel tör előre, engem nem elégít ki. Ál­landóan tessék gazdasági kérdésekkel foglal­kozni, állandóan tessék benne élni magában az életben és akkor meg fogja látni minden ma­gyar, aki termeléssel foglalkozik, — és ez elsősorban a mezőgazdaságra vonatkozik — hogy hány tényező determinál valamely problémát. Es akkor nem fogunk könnyelmű kirohanásokat tenni nagy gazdaságpolitikai kérdésekben csak azért, mert momentán va­lahol szorít a cipő. (Ügy 'van! Ügy van!) Ezekben a gazdasági kérdésekben a kor­mánynak az az álláspontja, hogy ezen a téren is reformra van szükség. A tőke legyen kiszol­gálója és ne szolgatartója a termelésnek. (Ál­talános élénk helyeslés 'és taps.) A termelés azonban legyen reális kalkulációk alapján fel­épített és ne vabank-termelés, amely azon alapszik, hogy majd két év múlva úgyis fogok a boromból bizonyos összeget kapni, ennyit te­hát már most befektethetek; ha pedig majd baj lesz és nekem fizetnem kellene az adóssá­got, majd kisegít az állam: beteg mentalitás az ilyen. Elvi álláspontunk, amit már lerögzítet­tem, a képviselőházban is, az, hogy aki adós­ságot csinál, az fizesse vissza. (Ügy van! Ügy van!) Vannak speciális esetek (Gróf Széchenyi Aladár: De mennyire vannak!) és ez a gazda­adósságok jelenlegi helyzetében áll fenn, ami­kor az államnak segítenie kell. Azért, hogy a magyar primitívebb mezőgazdaságot ugrás­szerűen mechanizáltuk, bizonyos fokig az ál­lam felelős, aminthogy a nemzetközi kon­junktúra is talán független volt nemzeti és ál­lami gazdaságpolitikai életünktől. Mi tehát se­gíteni fogunk, de mindig annak az elvnek szem előtt tartásával, hogy aki tartozik, az fizessen. (Helyeslés.) Mert ha én a szomszéd házára veszek loi pénzt, akkor felborul minden. Amikor takaré­kossára sürgetem és kérem a magyar publiku­mot, — mert ez az alapja minden gazdaság­politikának és termelésnek — akkor nem sza­bad megtennem azt, hogy az összekuporgatott filléreket viszont másoknak bocsássam rendel­kezésére, akik nem ezek szerint az elvek sze­rint gazdálkodtak. Nagy tévedésben van a leg­több laikus, amikor azt hiszi, hogçy a bankáron üt egyet, — már a vezérigazgatón, az elnökön és ügyészen, vagy az igazgatóságon — ha a pénzt el akarja tőle venni, mert mindig a bete­vőn üt és nem a bankáron. (Ügy van! Ügy van!) Legfeljebb azt mondhatná, hogy zár alá veszi az összes bankári fizetéseket és ezúton fog kapni legfeljebb egypár milliót; de semmiesetre sem többszáz milliót, amennyire a nagy ma­gyar gazdasági kérdések elintézésére kell. Ebben a tekintetben is reformra van szük­ség. Ezzel tehát azt akarom illusztrálni, hogy a »reform« szótól nem szabad megijedni. A lé­nyeg az, hogy olyan reformokat hozzunk, ame­lyek időszerűek és amelyek a nemzet életét az evolúció jegyében egészen átformálják, kike­rülve Scyllát és Charybdist és olyan révbe vi­gyék a nemzet hajóját, ahol nyugalom van és ahol a fejlődés lehetőségei adva vannak. Mi ezt a reformpolitikát azért nevezzük rene­szánsznak, mert organikus ez a reform, az élet minden ágazatára kiterjed, mert építoszellemu és mert hivatva van nem egyeseknek, hanem a tömegeknek segítőkezet nyújtani. És mert nem egyéni célok, egyéni érdekek lebegnek szemünk előtt, hanem egyetemes nemzeti érde­kek, a magyar tömegek megerősítése, mert az a nézetünk, hogy Magyarország csak akkor bírja teljesíteni történelmi elhivatottságának megfelelően hivatását, ha a tömegjólét irányá­ban haladunk az egész vonalon. (Helyeslés.) Itt van a különbség közöttünk. Tudom, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni. Simontsits ő excellenciája a libe­rális korszakot méltóztatott dicsőíteni. Én ak­ceptálom, hogy a liberális korszakban Magyar­ország anyagilag fellendült. Akceptálom, hogy az emberek állati életünk szempontjából^ bol­dogságban és jólétben éltek. De azt állítom, hogy ez a korszak rombolta le a magyar álla­mot létalapjában (Ügy van! Ügy van! Taps a jobboldalon és a középen.) és azt állapítom meg, hogy az egyént a közösség fölé helyezte és mindazt, amit mi a forradalomkor szenved­tünk, ennek a korszaknak köszönhető. Az a belső kohézió, amelyre egy nemzetnek szük­sége van, különösen, ha nagy feladatok előtt áll, nem volt meg, mert társadalmi osztályokra szaggatottan nem élt olyan kifogástalan etikai életet ez a nemzet, amely megütötte volna a mértéket a történelem szempontjából. Mi tehát ezt a kort nem kívánjuk vissza. Mi vissza kí­vánjuk a szabadságot, a cselekvést, teljes egyéni cselekvését a magyarnak, de mindig a közösség perspektívájából és mindig a közös­ség szempontjait szem előtt tartó politikai stí­lusban. Mi egészen új magyar stílust kívánunk, amelyben az egyén annyira szabad, amennyire ezt a nemzeti közösség érdeke megkívánja és amelyben az egyén magát szolgájává minősíti azoknak a közös céloknak érdekében, amelye­ket magasabb etikai piedesztálra emelni lehet és érdemes. Mi tehát, amíg élünk, ez ellen a világszem­lélet ellen — legalább is annak elvi konstruk­ciója ellen — harcolni fogunk. Mi magyar éle­tet kívánunk, amelynek minden nagy magyar gondolat szolgálatában áll és^ amelyben az egyéni szabadság csak annyit ér, amennyire ezzel a szabadságával szolgálhatj nemzet egyetemes érdekeit. Ezt meg kellett mondanom, mert tudom, hogy itt ütközik össze a két világ, a liberaliz­mus világa és az én világom. Szeretném, ha nemcsak egyoldalú, dogmatikus alapon méltóz­tatnának a liberalizmus hívei megállani, ha­nem igyekeznének megérteni bennünket is, akik hajlandók vagyunk nagy fegyelmezett­séggel mindent feláldozni a nemzet egyete­méért, Nem mondom, hogy a liberalizmus kora

Next

/
Thumbnails
Contents