Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-50

Az országgyűlés felsőházának 50. ülése 1, álló törvényjavaslatot már előzőleg is hónapokon keresztül a sajtóban, gyűléseken, a Képviselőházban annyi oldalról és annyi szempontból vitatták meg, hogy a törvényjavaslatról és magáról a tisztviselőig kérdésről általánosságban valami újat, ami értékes is, alig lehet mondani. Nem akarok erre a már úgyis nagyon szélesen kitaposott útra rátérni és egyetlenegy szempontot akarok csak kiemelni az általános tárgyalás során, amelyről a sajtóban és a gyü léseken nem, vagy csak alig volt szó. Ez a falun mezőgazdasággal foglalkozó 5 millió embert kitevő magyar tömegek felfogása erről a problémáról. Igen t. Felsőház! Ha egy államban, egy országban normálisak a gazdasági viszonyok, akkor az egyes termelő osztályok között egyfelől és a termelő és kereső — vagy a termelő által eltartott — osztályok között másfelől alig szokott élesebb ellentét lenni. Ha azonban ez a gazdasági struktúra megváltozik, ha az egyik vagy másik osztály jövedelme megcsappan, megszűnik, természetes, hogy zavarok keletkeznek. Természetes, hogy ezek a zavarok azután a legjobban sújtott osztályban elkeseredést váltanak ki és az elkeseredés a melegágya a legősibb velünk született emberi tulajdonságoknak, az önzésnek és irigységnek. (Ügy van! Ügy van!) Nádunk a gazdasági válság minden termelő osztályt a nagyiparnak néhány kivételesen jó helyzetben lévő ágán kívül rossz helyzetbe juttatott. A legrosszabb helyzetben azonban a mezőgazdaság van, amelynek már évek óta nincs jövedelme és amely olyan, mint az a eímerbeli pelikánrnadar, amely saját melle húsát tépi, hogy magát és hozzátartozóit valahogyan táplálhassa. Természetes az is, hogy ez a válság nem lineáris, nem egyformán éri az egyes osztályokat. A rosszban is vannak fokozatok. Ezek a fokozatok, rossz, rosszabb és legrosszabb, természetes, hogy az elkeseredést még jobban táplálják és az egyes osztályok közötti ellentéteket még jobban kiélezik. A mezőgazdaságból élő falusi lakosság, amelyet legjobban sújt ez a válság, látja, hogy a fixfizetésesek jövedelme is lényegesen csökken, de látja és tudja azt is, hogy ez az eltolódás azért nagy. Normális időben faluhelyen, egy jó gazdag vidéken a jómódú telkesgazda jövedelme felért az ugyanabban a faluban élő jegyző vagy tanító jövedelmével. Ennek a jegyzőnek és tanítónak jövedelme most erősen megcsappant, de még mindig sokszorosan töblb, mint amennyi azé a »jómódú« gazdáé, metrt annak nia egy általa ban semmi jövedelme nincs. Érthető és természetes, hogy a falun élő lakosság semmit nem üdvözöl úgy, mint a takarékosságot^ ezt a javaslatot is tehát elsősorban a takarékosság, az állami költségvetés megszorítása szempontjából bírálja el, ami természetszerűleg — ő legalább azt hiszi — az ő adójára is befolyással lesz. Hangsúlyozom, hogy éhben a felfogásiban nem egészen osztozom, nem 100 százalékig osztozom, mégpedig azért nem, mert akárminő agrárius

1 beállítású legyek is, iparkodom tárgyilagos lenni. Ez a tárgyilagosság azt mondja, hogy ez a kérdés nemcsak pénzügyi és gazdasági, hanem szociális kérdés is. Sokszorosan 'szociális kérdés ez nálunk Magyar országon, ahol, sajnos, állami struktúránk olyan, hogy a középosztály fogalma majdnem hajszálig egyezik a tisztviselők fogalmával. Ha a tisztviselőt kiveszem a közép*33. évi december hó 28-án, csütörtökön. 61 osztályból, úgyszólván nagyon kevés marad benne, vagyis olyan fa lesz, amelyiknek vian gyökere és lombja, de nincs dereka. (Ügy van! Ügy van!) Ha ezt a kérdést itt felhoztam, tettem egyedül azért, mert éppen az utolsó statisztika szerint is 5 millió ember él Magyarországon kizárólag mezőigazdaságból s ennek a soktmillió ember felfogásának adok hangot. Hiába mondja az egységes párt, hogy ő agrárpárt, — &sy esztendővel ezelőtt benne volt még a kisgazda és a földmáves is a címében,— hiába van a Faluszövetség, hiába verik a képviselő urak a mellüket, ha kijönnek a falura, hogy én ilyen meg olyan agrárius vagyok, sem a sajtóban, sem a Képviselőházban annak, hogy egy komoly személyzeti leépítést szükségesnek tartanak, soha hangot nem adtak; ha ezt felhoztam, tettem azért, mert ha ezt nem tudjuk, akkor az egész kép, amelyet a jelenlegi törvényjavaslatról magunknak alkotunk, hibás és nem tökéletes. Ezzel kapcsolatban egy mellékkérdésről akarok beszélni. Az igen t. képviselő urak közül azok, akik városokat és fogyasztókat képviselnek, mindig azt mondják, hogy a nemtermelőik, tehát, mondjuk, a lateiner és tisztviselő osztályok jövedelmének szaporodása az ő nagyobb vásárlóképességük folytán végeredményiben a termelő osztályoknak is javára válik. Ezt elfogadom az iparra, elfogadom a kereskedelemre, de már a mezőgazdaságra nézve tagadom. Erre csak akkor volna hatással, csak akkor érvényesülne, ha az egész belföldi termelést ez a fogyasztóközönség el tudná fogyasztani. Abban a percben azonban, amikor feleslegeink vannak, mégpedig nagyon lényeges feleslegeink, a belföldi fogyasztás az árak szempontjából egyáltalán figyelembe sem jöhet. Van egy-két mellékes ága a mezőgazdasági termelésnek, amely azonban alig oszt és alig szoroz, ahol ez érvényesül. Érvényesül ez ott, ahol kartell van, érvényesül a szesznél és érvényesül a cukornál, a többi cikknél azonban, elsősorban a gabonánál és a húsnál, nem érvényesül. Ha azt mondom, hogy Magyarország gabonafölöslege átlagban, mondjuk, ötmillió métermázsa és ebből az ötmillió métermázsából kétmillió míéterniázsájval többet 'fognak belföldön fogyasztani, a búza árára ez abszolúte nem lesz befolyással, mert például az idén is — mindenesetre elismeréssel kell lenni a kormány iránt, hogy ezeket a szerződéseket megkötötte — a külföldre kivitt kiváló, elsőrendű .minőségű búzát egy-két pengővel drágábban fizették, mint amennyiért ugyanazt a minőségű húzat itt belföldön a malmok vásárolták. Ezt akartam általánosságban elmondani. Áttérve mármost magára a törvény javaslatra, az indokolás, az előadói jelentés és a miniszter úrnak felszólalásai is két okot jelöltek meg, amely miatt ezzel a törvényjavaslattal idejöttek a törvényhozás elé. Az első ok a. takarékosság, a másik a racionalizálás. Ha a takarékosságról van szó, akkor velem együtt az egész földmívelő lakosság minden takarékosságot — sőt tovább megyek, azt mondhatnám, a krajcároskodásig menő takarékosságot — csak a legnagyobb örömmel üdvözöl. Meglehetősen .beállott az a helyzet, hogy a város megint kezd nagyon elszakadni a falutól. Nem értik meg, mert nem ismerik a falun élő népnek gondolkozását. Talán csodálkozni fog az igen t. Felsőház, ha megmondom, hogy ki ma vidéken és falun egyike a legnépszerűbb