Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-50

52 Az országgyűlés felsőházának 50. üléé tisztelettel meg kell jegyeznem, hogy én nem eat a módját választottam volna az ezen a réven biztosítandó állami érdekek megóvásának. En megállapítottam volna a megtakarításoknak azt az elkerülhetetlen minimális össszegét, amelyet az államháztartási ágakra arányosan kivetítettem volna és csakis ennek az összegnek, erejéig hozattam volna áldozatokat az egyik és a másik igazgatási ággal bizonyos állások megszüntetése formájában. A (harmadik eszmekörbe tartoznak a racionalizálással kapcsolatos intézkedések. Ezeket találom legkevésbbó ezen törvényjavaslat keretében helyénvalóknak, mert itt egy sajátságos esettel állunk szemben t. Felsőház, amelyet — habár, mondom, én a részleteknél előterjesztendő csekély módosításom elfogadása reményében ezt a törvényrendelkezést is hajlandó vagyok magamévá tenni — mégis nagyon aggályosnak tartok. Alkotmányos államban ugyanis a racionalizálást, a közigazgatási reformot másként nem tudom elképzelni, mint úgy, hogy mindazokat a jogszabályokat, melyek a racionalizálásnak mibenlétét, tartalmát, kiterjedését, végrehajtási módját magukban foglalják, az országgyűlés állapítja meg, hogy azután a kormány végrehajtsa. Itt pedig egy olyan esettel állók szemben, ahol mi a kormánynak előzetesen felhatalmazást adunk a racionalizálás szempontjából végrehajtandó és jóvá nem tehető, vissza nem csinálható intézkedésekre akkor, amikor még a racionalizálást magát, a közigazgatási reformot magát, amelynek ez egy lényeges alkatelemét képezi, meg sem állapítottuk, körvonalaiban nem is ismerhettük. Ez tehát tulajdonképpen egy fillus ante patrem. Itt előállhat az az eset, hogy a kormány haladván azon az úton, amelyet az országgyűlés most neki ebben a felhatalmazásban megad, végrehajtja a racionalizálást anélkül, hogy lenne számára egy iránytű, amelyhez igazodik, lennének jogszabályok, amelyeket az országgyűlés neki megállapított és amelyek az ő akcióját irányítanák. Ennek következménye leíhete azután az, hogy a kormány a racionalizálásnak ezen a téren való végrehajtása rendjén és segítségével teremt egy olyan kész helyzetet, amely elé az országgyűlést akkor állítja oda, amikor majd az a közigazgatási reformok tárgyalása végett itt összejön, tehát post festa jönne össze. Bocsánatot kérek, ezt én nem tartom helyes egymásutánnak. Szükségesnek tartottam volna, — ez volna a dolgok logikus rendje, de alkotmányjogi szempontból is ez volna a dolgok rendje, — hogy először az országgyűlés a racionalizálás tárgyában megalkotandó jogszabályokat hozza meg, és amikor az a törvény megvan, akkor adjon azoknak végrehajtására, azok keretében az akció lebonyolítására a kormánynak felhatalmazást. Ne kövessük mi azoknak módszerét,' akik mindent elkövetnek arra, hogy a parlament tekintélyét, presztízsét alászállítsák, hogy azután annál nagyobb enthusiasmusisal és emphasissal hivatkozhassanak arra, hogy a parlamentarizmus lejárta magát. Nem, a parlamentarizmus nem járta le magát, ez tévedés, hanem igenis a parlamenti kormányforma útján megnyilvánuló nemzeti akaratnak tiszteletben tartása csökkent óriási mértékben. (Ügy van! Ügy nan! a jobboldalon.) Ezért kell nekünk nagyon vigyáznunk arra, hogy olyan intézkedéseket, amelyek a parlament tekintélyét csorbítani alkalmasak, — bizonyos fokig ezt is olyannak minősítem, — ne tegyünk, hanem gondos óva1933. évi december hó 28-án, csütörtökön. tossággial igyekezzünk azon az elvi alapon haladni és konkrét intézkedéseinkben is megmaradni, amelyet à miniszterelnök úr ajkairól olyan nagy megnyugvással hallottam most nemrég egy Budapesten tartott népgyűlés alkalmával elmondott beszédében, amikor tiszta és világos értelemmel mutatott rá arra, hogy nincs nekünk szükségünk idegen államokban bevált kormányformák: importálására, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) megvan ennek a nemzetnek a maga ősi alkotmánya és a nemzeti géniusz mindig megtalálta a módját annak, hogy ezen ősi

1 alkotmány keretein belül a nemzet boldogulását előmozdítsa. (Ügy van! Ügy van!) T. Felsőház! Azt hiszem, körülbelül elmondottam mindazt, amit álláspontom megindokolására elmondani kötelességem volt. De még egy szavam volna a magyar közalkalmazottakhoz. En tudniillik itt többször említettem azt a nyughiatatlanságot, azt az izgalmat, azt a bizony talanságérzetet, amelyet ez a törvényjavaslat reájuk zúdít és amelynek időhatárhoz kötése által én őket bizonyos fokig menteni, sorsukat enyhíteni szeretném. En, aki ezt tettem, kell, hogy innét megmondjam azt is, hogy a magyar r közalkalmazottak tiszteletreméltó nagy táborát nagyon jól ismerem és sokkal többre tartom annál, semhogy — akárminő áldozatokat követél jen is tőle ez a kénytelenségből, az állam érdekében meghozandó törvény — elkeseredettekké legyenek és^azt a mankót, amelyet a .nemzet mai közgazdasági küzdelmének frontján szereznek, elkeseredésükből valaha is fenyegető fegyver gyanánt emeljék a nemzet ellen. Meg vagyok róla győződve, hogy azért ezt a mankót éppen olyan önérzettel és Öntudattal fogják hordozni, mint ahogyan hordják még volt katonáink, akik kint a lövészárokban a haza védelmében 'Szerezték csonkaságukat és keresetképtelenségüket. En tehát ebben a tekintetben még a legsúlyosabb áldozatokkal szemben is megnyugvással fogadom el a törvényjavaslatot, de jelzem, hogy a részletes tárgyalás .során leszek bátor a 2. §-hoz rövid módosító indítványt benyújtani. (Elénk éljenzés és taps.) Elnök: A miniszterelnök úr ő excellenciája kíván szólni. vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Nagyméltóságú Elnök Úr! Igen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Simontsitsi ő excellenciája elfogadta ugyan a törvényjavaslatot, amit hálásan köszönök, argumentációja azonban merőben a törvényjavaslat ellen irányult. (Ügy van! Ügy van!) En tehát azért szólalok fel, hogy az igen t. Felsőháznak felvilágosítást adjak ama intenciókról, amelyek a törvényjavaslat előterjesztésénél bennünket vezettek. Hozzáteszem rögtön a következőket. Ez a törvényjavaslat lehet alkalmas arra, hogy bizonyos hangulatókat keltsünk a tisztviselőtársadalomban, mert kedvében járni egy nagy társadalmi rétegnek hálás feladat a politikai agitátor számára. Aki azonban felelősséggel tartozik a nemzet egyetemes érdekeivel szemben, az nem a hangulat politikáját van hivatva követni, hanem azt a reálpolitikai utat, amelyet az ország egyetemes érdeke megkíván. A tisztviselő nem öncél. A tisztviselő eszköz a nemzet kezében, végeredményben eszköz a nemzet alkotmányos kormánya kezében. A nemzetnek az az érdeke, hogy a tisztviselők olyan teremtő munkát végezzenek, amelyet