Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-49

4:2 Az országgyűlés felsőházának 49. ülése meg, leszállott k!b. 90 millió pengő körüli öszszegre, tehát olyan csökkenés állott be, amely legalább is igen jelentősnek mondható. összehasonlítottam ezt a kamatszínvonalcsökkenést azzal a csökkenéssel, amely a mezőgazdasági termelés hozamában és a mezőgazdasági termékek árában állott be és akkor azt a megállapítást tehettem, hogy a kamatszínvonalnak ez a 60%-os csökkenése felméri, sőt felülmúlja azt a csökkenést, amely a mezőgazdasági termelés hozamában és a mezőgazdasági termeivényeik áraiban 1929/1930 óta bekövetkezett. Ennek következtében azt a konklúziót vontam le, hogy a mezőgazdasági krízis enyhítésére kiható tényezők közül azon a téren, amellyel most itt foglalkozunk, vagyis a kamatszínvonal terén megtörtént az, ami méltányosan elvárható volt. Ezen túlmenni nem tartottam indokoltnak nemcsak gazdasági, hanem mélyebben fekvő politikai és etikai megfontolások alapján sem. Meggyőződésem ugyanis az, hogy a kötelezettségek alól való felmentésben is mértéket kell tartani, mert mihelyt a méltányosnak nevezhető mértéken túljutunk, ezáltal a kötelezettség teljesítésére való hajlamot, az egész társadalmi élet alapjait sokkal nagyobb területen ingatjuk meg, mint amelyre ez pw intézkedés éppen kiterjed. Ezen megfontolásból kiindulva maradtunk azon a mértéken, amelyet ez a rendelet megszab és amelynek eredménye, mint mondtam, az, hogy körülbelül 90 millió pengőre száll alá a mezőgazdaság évi kamatterhe. Elismerem, hogy ez is súlyos teher a mezőgazdaság lecsökkent teherbíróképessége mellett, de ha operálunk azokkal a számokkal, amelyek a mezőgazdasági termelés^ értékét jelentik, akkor beláthatjuk, hogy még ennek a tehernek akár teljes eltörlése sem jelentene egy olyan pluszt, amely a mezőgazdaság helyzetén lényegesen változtatna. A mezőgazdaság helyzetén nem is itt kell tovább segíteni, hanem azokon az organikus területeken, amelyek nemcsak az eladósodott gazdákat érintik, hanem érintik a mezőgazdasági társadalom egyetemét. így nevezetesen az értékesítés terén és ez a kérdés volt az, amelyre a földmívelésügyi miniszter úr ö excellenciája a legnagyobb súlyt helyezte állandóan és helyezi is mindig. A második kérdés, amely felmerült, az, hogy vájjon a segítésnek az a mértéke, amely megtörtént, meg fogja-e teremni a maga gyümölcseit és vájjon nem hiábavaló-e áldozat, amelyet az ország egyeteme hoz akkor, amikor részben a Nemzeti Banktól való kölcsönművelet, részben pedig bizonyos államadósságok vállalása révén 175 millió pengőt kitevő tőketerhet vállalt. Lehetnek esetek, amikor a 14.000-es számú rendelet nem segít. Olyan rendelkezést hozni, amely mindenkin maradék nélkül segítene, lehetetlen, mert akkor egészen világos, hogy olyan terheket kellene vállalnia a köznek magára, amelyek méltánytalan előnyöket juttatnak azoknak, akik jobb helyzetben vannak és nagyobb teljesítőképességgel rendelkeznek. Ennek következtében a józan átlagolásból kellett kiindulni és meg kellett keresni azt a mértéket, amelynek teljesítése nagyban-egészben elvárható. Hogy ebben a tekintetben nemcsak érzés szerint jártunk el, mutatja az a statisztikai adat, hogy már eddig is a 6300. számú rendelet hatályba lépte óta, tehát 1932 november és 1933 október közötti időben, a gazdaadósoknak egy igen jelentős része eleget tudott tenni kötelezettségének, amely pedig lényegesen magasabb volt, 1933. évi december hó 14.-én, csütörtökön. | mint .az a kötelezettség, amelyet a 14.000-es számú rendelet ír elő. Ha a Pénzintézeti Központ rendelkezése alatt álló statisztikai adatokat figyeljük meg, azt tapasztaljuk, hogy az úgynevezett rövidlejáratú tartozások tekintetében, amelyekre elsősorban vonatkozik ez a rendelet, a teljesítés aránya eddig sem volt valami kedvezőtlen, amennyiben a mintegy 900 milliót kitevő összes ilyen tartozásból csak 36%, tehát valamivel több mint egyharmad része volt az, ahol hátralékok merültek fel, kétharmadrész pedig eleget tudott tenni eddig is kötelezettségének; sőt ez az arány a száz holdon aluli birtoknál négyötödre javult fel, 80%-a a száz holdon aluli gazdáknak az ő rövidlejáratú kötelezettségének eleget tett már eddig is. Ebből a megállapításból merítem azt a meggyőződést, hogy főleg a kisbirtok tekintetében ezek a rendelkezések ki; elégítőek lesznek és a kisbirtok eleget fog tudni tenni a maga kötelezettségének. Természetesen mindig egy rebus sic stantibus klauzulával kell beszélni, tehát azt kell feltételeznünk, hogy a viszonyoknak további lényeges romlása nem fog bekövetkezni, mert természetszerű az, hogyha a viszonyokban olyan eltolódás állana elő, amelyet ma még előre nem láthatunk és amely nem is valószínű, vagyis ha netán olyan romlás állana elő a mezőgazdasági értékesítés terén, amely számottevően csökkentené a mezőgazdaság mai jövedelmeit is, abban az esetben természetszerűleg kevesebb lesz azoknak a száma, akik ezeknek az előírt kötelezettségeknek eleget tudnak tenni. Azonban, amint mondottam, ez csak teoretikus megállapítás és fenntartás. Az én meggyőződésem az, hogy a mezőgazdasági krízisnek további lényeges kiéleződésére nem kell számítani, attól tulajdonképpen nem kell tartani. Az elhangzott felszólalások során csak nagyon futólag érintetett az a kérdés, vájjon ez a rendelkezés nem inkább a hitelezőnek segít-e és hogy tulajdonképpen nem annyira gazdaérdek, mint inkább a hitelszervezet érdeke volt a rendelet megteremtése. A kritikák, amelyek ezen a téren mozognak, nagyban és egészben távolról sem voltak olyan élesek, mint a közvélemény egyéb fórumain. Ezt mindenesetre hálásan köszönöm, mert nagy megértést tapasztaltam a felszólaló szónokok valamennyije részéről azokkal a jogos érdekekkel szemben, amelyek nemcsak a hitelszervezet speciális érdekei, hanem egyetemes nemzeti érdekek is. Kétségtelen az, amint Tóth Lajos ő méltósága igen helyesen emelte ki, hogy a rendelet a bankokra való másodlagos hatása szempontjából főleg a vidéki intézeteket támasztja alá s ez az a szempont, amely szemem előtt lebegett akkor, amikor ennek a rendeletnek további következményeit is latolgattam, hogy éppen a hitelszervezetnek azokon a pontjain érvényesül ez a másodlagos közvetett alátámasztás, amelyek leginkább rászorulnak arra s amelyek, azt hiszem, a gazdatársadalom körében is többé-kevésbé teljes szimpátiában részesülnek. A hiteleszervezet kérdéseivel, most nem kívánok itt foglalkozni, csak egy szempontra vagyok bátor rámutatni s ez az, hogy a hitelező és az adós érdekei közösek. Ne méltóztassék azt hinni, hogy az a hitelező valami különös örömét leli abban, ha adósával szemben túlszigorú magatartást tanúsít, nem is érdeke neki, mert az Ő érdeke az, hogy az adós fizetőképes, teljesítőképes maradjon s egyáltalán nem kell tartani attól, hogy a pénzintézetek ingatlanok tulajdonosaivá kívánnak válni. A pénzintézet nem