Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-49

Az országgyűlés felsőházának 49. ülése 19SS. évi december hó 14-én, csütörtökön. 39 sági árakat tudjunk elérni. Távolról sem tartom megfelelőknek, elegendőknek ezeket a mezőgazdasági árakat, de aki egy kicsit is foglalkozik a dologgal, láthatja, hogy áraink ennek a küzdelemnek következtében csaknem kivétel nélkül, talán azt mondhatom, kivétel nélkül a világparitási áraknak jóval felette vannak. Es itt jutunk a nagy circulas vitiosus-ba: mentől jobban emeljük árainkat, annál nehezebb a kivitel lebonyolítása, kivitel nélkül pedig nem tudunk semmiféle árkonstrukciót előteremteni. Ezen az úton kell tovább haladnunk és ezen az úton van egyedül kivezetés a kérdésből. Szontagh Jenő felsőházi tag úr szóvátette és helytelenítette — ezzel kapcsolatosan emlékezhetem meg erről — a miniszterelnök úr kijelentését, amelyet Berettyóújfaluban tett, hogy 5.24 pengő a búza világparitási ára és hogy ez rögtön romboló hatással volt a mi árainkra. En speciálisan figyelemmel kísértem, volt-e valami hatása árainkra ennek a kijelentésnek és megállapíthatom, hogy egyáltalában nem volt. Nem volt rossz hatása, semmiféle befolyása ennek a kijelentésnek, mert hiszen a különböző konstrukciók folytán árainkat (bizonyos mértékben úgyszólván függetleníteni tudtuk, nem a külföldi áraktól, de a belső spekuláció lehetőségeitől. Ezt egészen nyugodtan állíthatom. De helyes volt, hogy a miniszterelnök úr ezt a kijelentést tette, mert a másik oldalon állandóan hallatszottak olyan kijelentések, hogy ennyi a búza ára Ausztriában, ennyi Németországban, sőt hogy Romániában, Jugoszláviában is milyen árak vannak. Különösen az országnak azon a részén állandóan lázították ezzel a magyar gazdaközönséget, hogy nálunk milyen rosszak a ibúzaárak. Sajnos, meg kellett egyszer mondani magyarán, hogy a mi búzaáraink jóval felette vannak a világparitásnak~, tartani is igyekeznénk ezeket, de avval a demagógiával szemben, amely a kormánynak azt a rettenetes erőlködését, hogy a mai nyomorult lehetőségek között mégis lehetőleg jobb árakat biztosítson terményeinknek, éppen ellenkezőleg akarja beállítani, ezt meg kellett mondani. Egyáltalában a magyar közvéleményt nem is az ellenzékieskedéstől kell megtisztítani, hanem a szavak félremagyarázásától. Nagyon örülök, hogy Szontagh Jenő felsőházi tag úr igen lojális formában — ezt rögtön leszögezem — kérdést intézett itt a Felsőház nyilvánossága előtt hozzám, hogy magyarázzam meg a földbirtokpolitikára és a nagybirtokra vonatkozó egyik kijelentésemet, mert félreértésre adhat okot. Nem tudom elképzelni, milyen félreértésre adhatott okot az a kategorikus kijelentésem, amellyel azt hiszem, minden magyar ember, elsősorban birtokos társaim — mert magam is többé-kevésbbé birtokos vagyok — egyetértenek. Ezt a kijelentésemet, azt hiszem, Tiszafüreden, a tiszai hajózás alkalmával mondottam; ott mondottam, hogy én nem szívesen látok új földbirtokos elemeket ebben az országban. Azután a parlamentben így folytattam: ha azonban, sajnálattal azt látom, hogy mégis megmozdul a nagybirtok és nem tud megmaradni régi tulajdonosának kezén, akkor gondoskodnunk kell mint államnak és nemzetnek arról, hogy az elsősorban és lehetőleg teljes mértékben a kisemberek kezébe kerüljön, mert ha én azokról az osztályokról, amelyeknek kezén van most a föld, úgy látom, hogy nem tudják a földet megtartani, állami és magyar embernek való feladatomnak tartom, hogy azok a földek elsősorban kisemberek kezére jussanak. Tettem ezt a kijelentésemet azzal kapcsolatosan, hogy a pénzügyminiszter úr törvényjavaslatában nekem nagyobb összeget biztosított az elővásárlási jog gyakorlására. Azt hiszem, ennél világosabban és alkotmányosabban determinálni nem lehet ezt a kérdést. Azt hiszem, más kijelentések is hangzottak el itt a nagybirtokról; én nem mertem azt a kifejezést használni, hogy: sajnálnám, ha a nagybirtok megmozdulna. De ha egyszer megmozdul, a magyar egyetemesség érdé keinek szolgálatában kell látnunk. (Egy hang a középen: Egy másik nagybirtokos nem veheti meg?) Ha méltóztatik mutatni olyan nagybirtokosokat, akik akkora összegű pénzzel rendelkeznek, hogy meg tudnak venni, egy nagybirtokot, nagyon szépnek látnám ezt, de ellentmondást látnék ebben nemcsak azokkal a szavakkal, melyeket a nagybirtok helyzetéről hangoztatunk, hanem anal a helyzettel is, amelyben tényleg van a nagybirtok. És mondjuk ki komolyan, még azt sem látnám helyesnek. Nem olyan időket élünk, amikor szükséges lenne egyes nagybirtokok túlságba menő növelése, mert igazán csak egészen speciális helyzetben lévő egy-két nagybirtokos van, aki ezt meg tudná tenni. Ez nem jelentené azt, hogy újabb magyar vezetőosztály keletkezik, hanem esetleg csak a nemzet egyeteméből kiemelkedő egyes túlnagy vagyonok keletkezését idézhetné ez elő. Nem tartanám helyesnek ezt annak a nagybirtokososztálynak szempontjából sem, amely a maga szükséges pozíciójának védése tekintetében kell, hogy minden szempontra figyelemmel legyen. De nem látom még azokat a tőkéket sem, amelyek a nagybirtokosok részéről más nagybirtok megvételére jelentkeznének, legalább is idáig nem. láttam ilyen tőkéket, amelyek ma mint egyének és ezután a földben elhelyezkedő egyének tulajdonai földbirtokvásárlásokat lehetővé tennének. Én igenis nyíltan kimondom, vigyázni kell, minden gazdasági törekvésünk az kell, hogy legyen, hogy az értékes magyar régi földbirtokososztályt megmentsük, fenntartsuk, erősítsük és amennyire lehet, még a gyengéknek is segítségére siessünk, de ha beállt a katasztrófa, akkor ott kell állnunk, hogy a magyar földet a magyar parasztok tömegeinek kezére juttassuk. Ezt tartom egészséges földbirtokpolitikának, és ma, amikor körülbelül 100.000 hold mozdul meg egy évben és abból csak 14.000 hold az, ami árverésen megy el, én lehetőnek tartom az ilyen mérsékelt, okos. minden szempontot és a magánjogokat teljesen kielégítő falabirtokpolitikának megalkotását. Ezeket óhajtottam megmondani és még Szontagh igen t. felsőházi tag úr szavaiból kell egy részt idéznem, amikor azt mondotta, hogy ne bocsátkozzék a kormány jóslásokba és illetékes helyről ne hangozzék el olyan kijelentés, amely aratás idején elhangzott, hogy aki teheti, ne bocsássa termel vényeit piacra, mert ez az egyetemes nemzeti 'érdek. En vállalom a felelősséget azért, hogy ezt mondtam. Mondtam, mégpedig tudatosan mondtam, azért, hogy lehetőleg visszatartsam azt az óriási megrohanást, ^ amely a magyar piacon akkor megkezdődött és azt az óriási árrombolást, amely beállhatott volna akkor, mert «bár megvoltak a kiviteli szerződéseink, ezek a dolog természeténél fogva még nem fungálhattak, mert közvetlenül az aratás után minden ország el van látva a saját termeivényeivel. Ezidén úgy elkéstünk az aratással, jhogy nem előzhettük meg más országok aratásait, exportunk nem volt. Helyesnek és szükségesnek tartottam tehát azt mondani, hogy aki te-